Miért követeljük, hogy a zenekarok a gyökereiknél megmaradva ugyanott ragadjanak, mint a kezdetekkor? Az Architects kinőtte magát, amolyan stadion(méretű) rock lett, a muzsika is ennek megfelelően változik. Na és? Mi sem szívesen költöznénk vissza a medencés családi házból garzon lakásba. Engedtessék már meg az előadóknak, hogy a visszalépkedést Tőlük sem várjuk el! Jöhetsz nekem azzal, hogy az első demo előtti próbatermi garázsfelvétel volt csak trú, mikor a minap az Architects a Royal Albert Hallban játszott, bazmeg. Te meg otthon vakarózol a sezlonyon, azt kommentelgetve, hogy “eladták magukat, kommersz...”
A projektet 2004-ben Dan és Tom Searle ikertestvérpár hozta létre. A brightoni formációban mára csupán Dan van jelen az alapítótagok közül, Tomot 2016-ban – mindössze 28 éves korában – elvesztettük rákban. A tragédia súlyosan rányomja a bélyegét a srácokra, s egyben arra is, milyen irányba tart az Architects azóta. Az csupán az egyik része, hogy Sam Carter vokalista saját bevallása szerint a mai napig terapeutához jár feldolgozni a sorscsapást, de Tom írta a dalokat, így a staféta átkerült Danhez és Joshhoz, a doboshoz és a gitároshoz. Elkerülhetetlen a változás, emellett új fejezetet is szándékoztak nyitni, ami bőven érthető. Ennek megfelelően új stílusok mentén kísérleteztek a For Those That Wish to Existen: került az eredendően metalcore zenébe nu metal, alternative metal, progressive, további alkotórészként industrial, electronic, orchestral, post-rock, sőt EDM és electropop, meg nénikém térde tudja még mi. Bizony, a szimfonikus orchestra nem elgépelés, cselló-, hegedű-, trombita-, harsona- (etc.) művészek közreműködése emelt a színvonalon. Tették ezt a grandiózus erő kiteljesedése végett. Ám az industrial sem érintőlegesen van jelen, az An Ordinary Extinction track masszív talapzatát képezi. Ahogy Josh fogalmazott,” ‘90-es évekbeli industrial, mintha a Terminátor írta volna” , a zenekar szerint sok szempontból a legfurcsább nóta mind közül, egyben a leginkább excentrikus. Nos, mi lett ebből az újfajta kavalkádból? 
Kurva hosszú album, szép borítóval. A tagok még azzal a gondolattal is eljátszottak, hogy dupla lemez formában adják ki, de végül lenyestek az ötleteikből, amikből így is maradt 58 perc.
Témáját tekintve egyöntetű a mű. Míg a legutóbbi alkotásuk, a Holy Hell szükségszerűen zárkózott, a barát és testvér halálának feldolgozásával foglalkozó, túlélésükhöz elengedhetetlen volt, a For Those… más kérdéskört jár be. A központi tárgy az önpusztítás, valamint a környezetünk rombolása – önmagukon számon kérve. Megannyi utalás van benne az apátiára, miszerint nem teszünk semmit. Lerágott csont lehetne, viszont a megközelítés nem szokványos, legfőképp Dan kérdezi magát a tükörbe nézve, miért csak ülök és várok, hogy valami történjen. Sikerült elkerülni a papolást, Dan leginkább a saját kudarcait, valamint a passzivitást helyezi a fókuszba.
Rögtön a felütés sem pitiáner, a Do You Dream of Armageddon? annyira monumentális, hogy a “No tree can grow to heaven 'Til its roots reach down to hell” Carl Jung analógiára épülő sorok alatt borzongatva futkos rajtam a hideg. A kurvaélet, így kell introt írni! Megalapozza a hangulatot, amely átível a teljes anyagon. A Giving Blood szinti uralta track, olyannyira, hogy utolsónak került bele a gitár komponáláskor. A szövegéről pedig csak annyit nyilatkoztak az építészek, hogy nehéz anélkül beszélni róla, hogy felhúznának embereket. Szintén szembesítő a Discourse Is Dead, mely kifejezi mennyire alkalmatlanok vagyunk civilizált beszélgetést folytatni olyannal, aki velünk ellentétes véleményen van, s hogy ez a jelenség mennyire fárasztó lett manapság. Keresem a szavakat, mennyire egyetértek ezzel: rohadtul. Félúton megtöri a dinamikát a Flight Without Feathers; érdekes, hogyan hat a körülötte lévő számokra, hogyan balanszolja az album egészét. Ellensúlyozza a torokszaggató vokáltémákat, amelyek közül az együttes a Winston McCallal közösen felvett Impermanence-t emeli ki ebből a szempontból mint legváltozatosabbat. A dal vázát 8 éve írta Josh, akkoriban valami ambient témával kísérletezett és semmi terve nem volt vele. Ezzel szemben az Animalst egyetlen nap alatt rántották össze nulláról pikk-pakk, igen dallamtapadásos eredménnyel. Pikantériája, hogy Sam a buszon ült a demo-verziót hallgatva, mikor elhaladt mellette egy rendőrautó, így került végül bele a sziréna-szerű hang a nótába. Kifejezetten remekül sikerült a hozzá tartozó látványklip, én meg szeretem az ilyet. Máshonnan is jött sugallat, a Demi Godhoz az I am the Walrus (Beatles) szállította az ihletet. Hetykén groove-os darab a Little Wonder, sokat lendít rajta az egyik személyes kedvencem, a Royal Blood énekese. Ezen kívül a Goliathban is van vendég Simon Neil személyében, ám nem csak ettől különleges a felvétel, hanem a kiszámíthatatlan screamektől is.
Sam Carter szavaival: “A legjobb Architects lemez mindig a következő.” Nem óhajtanak egyik munkájukhoz sem egy part II-t készíteni, haladni és újítani akarnak. Minek csináljanak szimplán egy Architects albumot, mikor már van nyolc? Azt szintén elkerülnék, hogy egyfajta Tom tribute zenekarrá változzanak. Ugyanakkor attól is elzárkóztak, hogy külsős producert vonjanak be.
Még mindig súlyos a zenéjük, de leváltak a korábbi kiadványaikról. A For Those That Wish to Exist milliók számára lehet vonzó anélkül, hogy elhagyná az Architects jelleget. Ez egyben azt is jelenti, hogy tovább mélyíti a szakadékot az ultrák és az új hallgatók között.
