A Dream Theater rajongók köreiben a különféle fórumokon évek óta három téma cirkulál. Ezek közül talán a leggyakrabban felbukkanó "megoldandó" probléma az énekes, James LaBrie személye; a kérdés pedig az, hogy az élőben húsz-huszonöt évvel ezelőtti önmaga árnyékaként teljesítő frontember talpára Petrucci mikor köt végre útilaput. A kettes számú visszaköszönő téma a Portnoy-Mangini kérdéskör. A fejtörés kiváltó oka az, hogy az előbbi mikor tér végre vissza, leváltva az érzelemmentes játékkal rendszeresen megvádolt, gépként üzemelő Manginit. A harmadik, a másik kettő mellett eltörpülő, de mégis a fórumozók által magukra vállalt, megoldandó feladat Jordan Rudess billentyűjátékának visszafogása, bizonyos hangszíneinek háttérbe szorítása.

Miért írom ezeket egy olyan cikkben, aminek alapvetően a harmadik Liquid Tension Experiment lemezről kellene szólnia?!

Nos, ha a szimplán 3 címre keresztelt anyag a három kérdés/probléma megválaszolására, illetve megoldására nem is vállalkozik, érintőlegesen talán valamiféle választ, magyarázatot kínál azokra.

A harmadik LTE album képében ugyanis kapunk egy instrumentális, LaBrie nélküli kvázi Dream Theater lemezt (mínusz John Myung). Portnoy újra Petrucci mögött ül, bár ez már nem lehet újdonság azoknak, akik ismerik a gitáros tavalyi szólólemezét. Rudesst pedig ezen a lemezen korántsem fogták vissza, sőt...

A Petrucci-Portnoy-Rudess trió az elsősorban a King Crimson soraiból ismert veterán bőgős, Tony Levin csatasorba állításával bő két évtizede tűnt fel a progresszív muzsikák horizontján, és a gyors egymásutánban megjelent két lemezével, a billentyűs DT tagságát eredményezve megérdemelten vált a leginkább körülrajongott Dream Theater side projektté. A Liquid Tension Experiment az ezredforduló előtt gyorsan lefutotta a maga köreit. A Petrucci nélkül felvett és Liquid Trio Experiment néven, Spontaneus Combustion címmel kiadott lemezt maga a zenekar sem tekinti a diszkográfia részének.

Az utóbbi huszonkét évben egyébként több élő kiadvány is megjelent, de szó sem volt új stúdióanyagról. A zárt ajtók mögött összekalapált friss albumot a kvartett váratlanul húzta elő a kalapból. A friss lemezhez adott interjúkban visszatérő téma, hogy a 3 akár 2000-ben megjelenhetett volna, ugyanaz a spontán örömzenélés jellemzi az anyagot, mint két elődjét. Vannak könnyebben rögzülő dallamok, a nyitó Hypersonic például olyasmi témákat (is) hoz, mint a The Dance of Eternity a maga idejében. Akadnak nagyeposzok, mint a George Gershwin Kék rapszódiájának átértelmezését rejtő, Rhapsody In Blue, vagy a záró Key To The Imagination, illetve három perces szösszenet is lemezre került (Liquid Evolution). A Chris & Kevin sorozat következő epizódjaként kapunk egy újabb agymenést a Levin-Portnoy párostól. A Shades Of Hope olyan, mintha Petrucci tavalyi szólólemezéről maradt volna le, de ezzel kapcsolatban emlegethetném Satriani későbbi dolgait is. Természetesen felütik a fejüket „alapra vett” LTE témák is, melyekben pont azt kapjuk, amit a négyestől elvárunk, ilyen például a Beating The Odds, vagy a The Passage Of Time.

A korong alaposabb kiismerése a következő hónapok feladata lesz, de azt már most kijelenthetem, hogy érdemes volt bolygatni az LTE nevet, a 3-at ugyanis semmivel sem érzem gyengébbnek, mint a két kultikus státuszba emelkedett elődjét.

A bevezetőben említett három kérdés kapcsán, fafejű rajongóként természetesen nekem is megvan a véleményem, de úgy gondolom, hogy ha burkoltan is, a 3 választ/magyarázatot is ad ezekre.