A mai találós kérdés: mondjatok egy zenekart, aminek 51 éve változatlan a felállása (ötvenegy, nem elírás)! Az Aerosmith majdnem jó, de a nyolcvanas évek közepén a két gitárosuk ideiglenesen kiszállt. A helyes megfejtés a ZZ Top. Billy Gibbons, a ZZ Top gitárosa és egyik énekese már a harmadik szólólemezét adta ki, ami nem igazán üt el az anyazenekar világától. Hogy mi szükség volt rá? Megpróbáljuk megfejteni.
Egyszer megkérdezték Billyt, hogy mi a titka a zenekar hosszú távú stabilitásának:
Ugyanaz a három srác öt évtizede ugyanazt a három akkordot játssza – hogy csináljuk? Én csak annyit mondok, három egyszerű szó: saját turnébuszt mindenkinek!
A másik titok pedig az lehet, hogy az utóbbi időben a ZZ Top eléggé takaréklángon üzemel. Már egy ideje lóg a levegőben egy új lemez és turné, de akárhogy is, 2012 óta nem adtak ki semmit. Nem úgy Billy, aki fölös energiáit szólókarrier építésébe fektette. A latinos első album, majd a félig feldolgozásokat rejtő második után visszatalált a kaptafához, és készített egy ütős blues-rock albumot. Ha bárkinek megmutatjuk a Hardware dalait, tízből tíz azt mondja majd, hogy ZZ Top szól, és most megígérem, az írás hátralevő részében többet nem említem Billy főállású munkaadóját.
Mire gondolunk, ha azt halljuk, hogy egy szupersztár banda gitáros-énekese szólólemezt készít? Legelőször nyilván arra (tősgyökeres pesszimista kelet-európaiként), hogy kreatív nézetkülönbségek ütötték fel csúf orcájukat, szálszakadások formálódnak a zenekar kötőszöveteiben. Esetleg arra, hogy emberünk művészkedni akar, eltérni a megszokottól, alkotni valami nagyon lilát. Ez se szokott jóra vezetni, legalábbis legtöbbször. És akkor itt a kivétel, a Hardware, ami leginkább annak köszönheti a létrejöttét, hogy Billynek temérdek szabadideje és energiája halmozódott fel. A rajongók annak örülhetnek leginkább, hogy mindezt nem kísérletezésre, hanem a megszokott keretek között a lehető legjobb dalok elkészítésére fordította. Amíg mi lassan becsavarodtunk a lezárások, a rémhírek és az emberi hülyeség soha nem látott burjánzása miatt, addig Billy és zenésztársai elvonultak a világ végére a kaliforniai sivatagba, és írtak pár új dalt.
Ha már szóba került, a vendégek ugyanazok, mint az előző album esetén, Austin Hanks gitáros és Matt Sorum dobos, akit legtöbben a Guns n’ Rosesból ismernek, de játszott ő a Cultban és a Velvet Revolverben is, meg vagy ezer helyen vendégeskedett. Találtam egy interjút, amiben Matt arról mesél, hogyan is kell elképzelni ezt az elvonulást:
„Mindig is szerettem volna úgy lemezt készíteni, hogy elmegyünk egy új helyre, és ott is lakunk. Pioneertown-ban voltunk egy Escape nevű több, mint 50 hektáros farmon. (…) A sivatag nagyon jót tesz a kreativitásnak. Odaköltöztünk, és együtt laktunk. Minden reggel amikor felkeltünk, Billy mexikói reggelit készített. Aztán bementünk a stúdióba, dolgoztunk kicsit a dalokon, ettünk enchiladát, majd folytattuk a melót. Nem volt rajtunk külső nyomás, nem kellett sehova menni, vagy találkozókra sietni. Szar volt a térerő, még fel se tudtak hívni minket. Remek volt, ennél jobban ki sem használhattuk volna a járvány miatti leállást. Azt hiszem, egy igazán jó lemez született ebből, tényleg jó érzés volt.”
Ezt nem azért fordítottam le a magam suta módján és gépeltem be ide, hogy rajongók és zenészek együtt sárguljanak az irigységtől. Tudom, hogy az átlag nem ez, hanem valami házistúdió, fájl-küldözgetés, mobillal felvett, haveri alapon összehebrákolt dalszöveges videó, és még azon is bukik a zenekar, esetleg kijön nullára, ha befigyel valami jobb turné. Na de. Ha már rocksztár az ember, és megteheti, hogy pár hétre (hónapra?) kibérel egy egész farmot, akkor abból egy ilyen lemez születik, mint a Hardware.
Hogy milyen? Leginkább laza. Amúgy se hinném, hogy Billy ideges figura lenne. Elmúlt 70 éves, általános szeretet övezi, neki aztán már nem kell semmit bizonyítania. Keressetek rá, hány helyre hívták együtt-zenélni, vendégszerepelni – haláli figura lehet, oltári sztorikkal. És ez átjön a lemezt hallgatva. Nincs befeszülés, még a lendületesebb számok is nyugisak. A zene nem telepszik rá a hallgatóra, csak finoman simogatja, játszani is engedi szép, komoly fiát. Végeztem egy emberkísérletet magamon, hogy meddig bírom folyamatos lejátszással, mikor érzem azt, hogy már elég, valami mást szeretnék, vagy leginkább csendet. A nem túl hosszú lemez négyszer forgott le két és fél óra alatt, majd más dolgom akadt, így abbahagytam. De ment volna tovább is, jó hallgatni, nem lehet hamar megunni, nincs gyenge pillanata. Ha azt mondom, utazós zene, kéretik pozitív értelemben gondolni, akkor is, ha az utazás inkább azt jelenti, hogy 129-tempomat, nem azt, hogy andalgunk a kanyargós országúton.
Örök fixa ideám, hogy emlékezetes dallamokat keresek minden zenében. Vannak itt is szép számmal, Billy visszafogott brummogása pedig érdekes karaktert ad nekik. Ugyanakkor nem ez a legfontosabb, hanem az érzés, az atmoszféra. A tucatnyi dal együtt ad ki egy kerek egészet, még ha ki is lehet emelni csúcspontokat. Ami leginkább tetszett, az a gitárjáték. Nehéz megfogalmazni, mitől annyira élvezetes, mert ha „csak úgy” hallgatjuk, fel sem tűnik. Talán úgy írhatnám körül leginkább, hogy megvan benne minden, ami Malmsteen-ből hiányzik: elegáns, visszafogott, érzelemdús, a kevesebb több. Annyiféle hangszínen szólal meg, hogy igazán el lehet bogarászgatni, miközben a dalok alig három perc körüliek. A hangzása vastag, mint Mariah Carey combja, de nem a torzító effekteknek köszönhetően, mert ugyanakkor levegős is. Mintha bedugnánk a fejünket egy bazi nagy Marshall láda közepébe, és ott hallgatnánk a színtiszta játékot. Feszes, rockos, megfejelve Matt Sorum energikus dobolásával.
Egy közeli hozzátartozóm, akit nem vagyok köteles megnevezni, azt mondta rá, hogy trottyzene, de nem értek egyet. Míg a Deep Purple vagy a Kansas már 30 éve is bácsizene volt, Billy Gibbons lemezén végig ott a huncutság, a virgonc lendület. Elképzeljük, ahogy bepattan valamelyik épített verdájába, behúzza D-be, és szinte alapjáraton gurulva rotyogtatja a vényolcast. A pimasz pillantását is csak azért nem látjuk, mert takarja az elmaradhatatlan Ray Ban. Egyszerre friss és nyugis – fene se tudja, hogy csinálja.
Most, hogy így kilelkendeztem magam, illene nyújtani valami konkrét fogódzót is. A borítón ismét egy hotrod, pedig mekkora rakendroll lenne mondjuk egy tuningolt Dacia Duster – kár, hogy azt nem kapni az USA-ban. Amint talán már írtam is, a lemez nem sláger-központú, a színvonal végig egyenletes, még a Hey Baby, Que Paso se lóg ki, pedig az egy feldolgozás. A felvezető promóció során három dalhoz is készült videó, a negyedik a napokban futott be. Mindegyik hagyományos videóklip az igényesebb fajtából, mozis látványvilággal. A My Lucky Card és a West Coast Junkie talán a legkönnyebben fogyaszthatóak, de egyik tétel sem fogja megfeküdni a gyomrunkat. Az előbbi az album lendületes nyitódala, van benne sörösüveggel játszott szóló is. A West Coast Junkie is hasonló, csak abban nem pickupot, hanem egy tepsi kabriót vezet a jó Billy. Nem hittem volna, hogy ezt valaha leírom, de az egyik kedvencem a lassú szám, a Vagabond Man. A Def Leppard lírai oldalára emlékeztet, hasonlóan minimalista énekkel.
Úgy indultunk neki az idei évnek, hogy a tökön lőtt 2020 után csak úgy záporoznak majd a karantén alatt készített bika lemezek, de eddig valahogy (kevés kivételtől eltekintve) elmaradtak. A nagyok mintha kivárásra játszanának, de most Billy Gibbons jókora kavicsot dobott az állóvízbe. Ha szereted az eddigi munkásságát, semmit sem kockáztatsz a Hardware lemezzel. Ha valamiért eddig kimaradt volna, akkor ha a hard rock, blues rock, dallamos rock hívószavak bármelyike megnyomja a megfelelő kapcsolót, nem fogod megbánni. Lehet, hogy jön a negyedik hullám, Elizabeth Olsen is férjhez ment, de akkor is, mind megérdemlünk egy kis felhőtlen vidámságot.
