Ezt is megérhettük. A klasszikus Helloween felállás még élő tagjai újra együtt zenélnek, a maratoni összeborulós turné után most már lemezen is. Nem aprózták el, több mint egyórányi új felvételt készítettek a tizenhatodik, cím nélküli albumhoz.
Nem fogom elhallgatni, mennyire vegyes érzésekkel álltam a lemezhez, illetve a bruttó felállású Helloween-hez. Vegyes, nem negatív – ez fontos. Lelkesít, hogy a dallamos power metal szülőatyjai ismét együtt vannak, és tiszteletreméltó, hogy nemcsak a nosztalgiából akarnak megélni, hanem új dalokat is írtak. Ez bizonyítja, hogy nem (csak) a pénzről szól az egész, hiszen a rendes stúdióban, analóg technikával rögzített lemez egy vagyonba kerülhetett, még Ingo Schwichtenberg régi dobfelszerelését is leporolták, és azt használták a felvétel során. Ha csak kaszálni akarnának, elég lenne koncertezni meg lehúzós díszdoboz-edisönöket kiadni. Az pedig extra jófejség, hogy a később érkezett tagokat nem eresztették szélnek, így a három énekessel kiálló zenekar jelenleg hét tagot számlál.
Ami viszont aggasztó, hogy sem a Helloween, sem oldalhajtása, a Gamma Ray nem igazán alkotott emlékezeteset már nagyon régóta. Ős-rajongóként szorgalmasan begyűjtöttem mindkét zenekar lemezeit, de nem mondhatnám, hogy simára koptattam volna őket, és a sebtében kiadott új dal, a Pumpkins United sem győzött meg. Megnéztem őket a turnén is, és életemben először unatkoztam egy koncerten. A vége felé még az a szégyen is megesett, hogy kikerestem a Setlist.fm oldalon, mit játszottak az előző helyszínen, hogy megtudjam, mennyi van még hátra. Nos, ezek az élmények kavarogtak bennem, amikor újra beindult a zenekar, és megjelentek az előzetes dalok.
Kinek is szól ma a Helloween? Amióta 1987-ben feltalálták a power metalt, számtalan követőjük készített jobbnál-jobb lemezeket, néha még jobbakat is, mint ők maguk. Az ovis célközönségnek ott a Powerwolf meg a Bloodbound, az iskolásoknak a Hammerfall és a Sabaton, a bölcsészeknek meg a Nightwish vagy az Epica, ha jóféle dallamos metalt kívánnak. De mit hallgassanak a felnőttek? A Keeper of the Seven Keys lemezeket ezredjére? Nem is rossz ötlet, esetleg még a Beast In Black-et javasolnám. Ez persze mind csak okoskodás, az igazi kérdés az, hogy az új lemez, amit – hasonlóan a bemutatkozó minialbumhoz – önmagukról neveztek el, helytáll-e a mai erős mezőnyben.
Ami az értékesítési eredményeket illeti, nagyon is: a megjelenés hetében a német eladási lista élére kerültek, és több európai piacon is összejött a top 10-es helyezés. A kritikák egyöntetűen (már szinte gyanúsan) lelkesek, csak úgy röpködnek a szuperlatívuszok, mint mérföldkő, mestermű – hogy csak az M-betűseket idézzem. A körítés pazar, a borítókép finoman utal a régebbi anyagokra; hogy egy igazi magyaros dícsérettel éljek: nem tudok belekötni.
Úgy adódott, hogy az ismerkedést egy hosszabb családi autóúton kezdtük. A monstre lemezanyag közepe felé járhattunk, amikor az asszony jelezte, hogy inkább valami mást kíván hallgatni. Happy wife – happy life, hát beraktam egy kis Amorphist. Nem is bántam, elsőre tömény ez a 11 dal, plusz egy intro meg két bónusz, megfejelve azzal, hogy az a rohadt sávtartó ötpercenként csipog, hogy maradjak a felfestés közepén. Új zenéket nyugodt körülmények közt hallgass, kedves olvasó!
A sejtelmes crescendóval induló Out for the Glory-val egyből barátok lettünk. Az első versszakot Michael Kiske énekli, később Deris és Hansen urak is csatlakoznak. Kétlábdobos, himnikus dal, az efféle pozitív töltetű trappolások a zenekar egyik USP-je, ha lehetek marketinges kicsit. A dallamvezetés messziről, hunyorítva az Eagle Fly Free-t idézi, a közepén hosszú, felelgetős ikerszóló (ami itt most hármasikreket jelent, hehe), ötletes dobolás, engem megvettek.
A kettes Fear of the Fallen visszafogottabban indul, de aztán Daniel Löble gyorsan visszatalál a gázpedálra, és végül ez is egy sodrós-dallamos téma lesz. Itt Andi Deris a főszereplő, az énekdallamai pedig nemcsak hogy elsőre ütnek, de itt nem éreztem, hogy a régi szép időkre kacsintgatunk vissza. Nem úgy, mint a következő Best Time-ban, ami 87,5%-ban az I Want Out, csak más szöveggel. Teszem hozzá, attól még jó – vagy éppen pont azért. Eddig tartott a kezdő lendület, utána máris jön pár töltelékszám. Ejnye, hát nincs túl korán ehhez? – mondhatnám a lakkozott tinikörmökön megütköző tanító néni szavaival.
A következő kiemelkedő dal az Indestructible, Markus Grosskopf basszer egyetlen szerzeménye az albumon. Mellesleg, a szerzői krediteket böngészve szúrtam ki, hogy nem volt közös dalírás. Andi besegített itt-ott pár énektémával, de jellemzően a zenészek kész dalokkal álltak elő, sőt, még a felvételek is két külön stúdióban zajlottak. Remélem, a vírushelyzet miatt, és nem azért, mert már most durci van megint. Na de vissza a nótához: döngetős old-school riff, hagyományos felépítés jellemzik, ez most a kedvencem. Érdekes megfigyelni, hogyan osztják fel a témákat az énekesek között: Kiske ahol csak lehet, szirénázik, Deris hozza a szirupos dallamokat, Hansen pedig inkább csak vokálozik.
Majd megint jön pár olyan dal, amit én szívem szerint inkább meghagytam volna bónusznak a limitált kiadásokra, de gondolom, úgy voltak vele, hogy ha ennyi év után visszatérnek, nem fogják kiszúrni a rajongók szemét egy félórás lemezzel. Nagy baj ezekkel sincs, csak nélkülöznek bármilyen karaktert, és a sűrű, bombasztos kórusok szinte agyonnyomják a hallgatót. Attól sajnos még nem lesz egy dal epic, hogy három pocakosodó rockerbácsi egyszerre küzd a magasakkal. Ez a bajom a legtöbb Avantasia dallal is, szóval akit nem zavar az ilyesmi, ne is hallgasson rám.
Végül ismét megidézik a Keeper albumok hagyományát, és a Skyfall című 12+1 perces hőskölteménnyel teszik fel a koronát a visszatérésre. Mondjam, melyik klasszikus dalra hajaz? Na jó. A verze, a bridge, de még a refrén is a March of Time-ból táplálkozik, a középrészben pedig van egy téma, amelyik mindegyik Gamma Ray albumon elhangzik legalább egyszer. Ráadásul Kai énekli, hogy még feltűnőbb legyen. Mindezzel együtt a Skyfall a lemez fénypontja, a zenekar egyik csúcsteljesítménye. Aztán már csak a bónuszdalok vannak, kiadványtól függően kettő vagy négy.
A bevezetőben említett vegyes érzések megmaradtak a lemez megismerése után is. Nem tudok egyértelmű ítéletet mondani, inkább leírom, mi került a képzeletbeli mérleg serpenyőibe. Mindenek előtt és felett: Michael Kiske ismét egy Helloween albumon énekel!!! Lehet azon vekengeni, mennyit kopott a hangja 30 év alatt, meg hogy mi lesz majd vele a koncerteken (sejtjük), de amikor meghallottam az Out for the Glory első versszakát, hát marhára nem ez járt a fejemben. Született 5 bomba Helloween dal, amiket végtelen sokszor fogok még hallgatni, és úgy általában, számomra feltámadt a zenekar.
A fő hiányérzetet az adja, hogy a végtermék nagyobbik fele töltelék, ami mákos bejgli esetén erény, de rocklemeznél kevésbé. Hosszú a játékidő, garantált, hogy egyben sosem fogom többet meghallgatni. Amikor azon töprengtem, hogyan fogalmazhatnám meg, mi az általános gondom a lemezzel, a Youtube elém dobott egy új videót, amiben Gabriela Gunčíková és zenésztársai az Eagle Fly Free-t játsszák. Megnéztem végig, beletekerés nélkül (ez ritkán fordul elő Youtube videók esetén), és akkor ugrott be, milyen csodákat írtak ők régen. És hát ilyet most nem sikerült.
A mérleg végül a pozitív irányba billen, adok egy jóindulatú négyest, és szívből drukkolok a Helloweennek. Azt azért tisztázzuk, hogy ez a lemez sokkal jobb, mint bármi, amit akár ők, akár a Gamma Ray csináltak az elmúlt 20 évben. 1987-et nem lehet visszahozni, de nem is kell. A power metal keresztapák visszatértek, a Helloween név ismét büszkén cseng. Azért ha fizikai kiadvány vásárlásával támogatnád őket, javaslom a CD-t, azt könnyebb ugratni, mint a bakelitet.
