Amikor 2018-ban Myles Kennedy első szólóanyagával, a javarészt akusztikus Year of the Tiger lemezzel kápráztatta el a világot, annak jelentősége messze túlmutatott azon, hogy barátunk végre önállóan is villantott valamit. Az énekes ugyanis súlyos gyermekkori traumát írt ki magából és dolgozott fel. Az idei The Ides of Marchot hallgatva ismét őszinte kitárulkozásnak lehetünk fültanúi, bár most nincs az album egészét összefogó szövegi koncepció. Mély és magvas mondanivalóban természetesen nincs hiány – ezúttal viszont hagyományos rock hangszerelésbe ágyazva kapjuk ezt.
Akárcsak az előző alkalommal, Michael „Elvis” Baskette látta el a produceri teendőket és maradt a Tim Torunier - Zia Uddin páros képezte ritmusszekció. Myles az ének és a gitár mellett jellemzően tengerentúli pengetős hangszerek egészen gazdag tárházán játszik: a lap steelt, a bendzsót és a mandolint is megszólaltatja. Mindebből nyilván nem is sülhetett volna ki más, mint hamisítatlan amerikai, hol blues alapú, hol inkább country hatású muzsika, ám ezzel lényegében számba is vettünk minden lehetséges összehasonlítási alapot a Year…-rel.
Merthogy (mint már utaltunk rá) itt az erő és a dinamika a meghatározó. Persze a slide-os intróból kisarjadó Get Along érdességét nem az Alter Bridge vagy a Slash vezette Conspirators riffelősebb dalaihoz kéretik mérni, de húz a nóta, mint az állat (stílszerűen: mint az animációs klipben felvonuló állatsereglet), és a blues-os / boogie-s lüktetésű In Stride-ban is van kraft rendesen. Amúgy az album első fele a pörgősebb, ideértve a nagy ívű, Led Zeppelin fűszerezésű címadó tételt is.
A második félidőben kimértebb tempójú játék zajlik. A déliesen könnyed Wake Me When It’s Over és Tell It Like It Is – utóbbiból Slash is faraghatott volna pofás kis témát a szólócsapata számára, de a Use Your Illusion I-II korabeli GN’R-től se hatott volna idegenül – tartja fenn a lendületet, ugyanakkor higgadtabb pillanatokból is jut bőven. A félakusztikus Love Rain Down David Coverdale szerzeménye is lehetne, címestül, szövegestül, mindenestül. Szép, lélekmelengető darab, a maga egyszerűségében is. Szintén elmélkedős-merengős és legalább ekkora gurítás a Moonshot, refrénje kiváltképp emlékezetes.
Ami a szövegtémákat illeti, a lemez nem érzelmi hullámvasútra ültet, hogy a lelki utazás katarzisban érjen véget. Itt egy meglett korú ember tárja elénk nézeteit a mai világról. A legtöbb dalban egy-egy történetet mond el, ezek közül a járvány alatti bezártság okozta személyes kálváriáját megéneklő Wake Me… különösen felkavaró és a megszokott zenészéletbe visszavágyó Moonshot is abszolút átélhető, a Get Along (kissé idealista) eszmefuttatása pedig éppoly időszerű ma, mint az ihletadó 1992-es Los Angelesi zavargások idején volt.
A The Ides of March vállalása nem az, hogy eddig ismeretlen zenei területeket térképezzen fel. Myles mutatja meg magát rajta új oldaláról, miközben megosztja velünk néhány személyes gondolatát is. Nem pont ez az értelme és a rendeltetése egy önálló anyagnak?
