Myles Kennedy aligha szorul bemutatásra bárkinek is. A világ az Alter Bridge énekeseként ismerte meg őt, majd Slash oldalán újabb arcát tárta elénk a bostoni születésű úriember. Sokoldalúságának tudatában számomra csak idő kérdése volt, mikor mutatja meg magát szólóban is. Mivel az anyazenekarból Mark Tremonti is új önálló album megjelentetésére készül, a cilinderes gitárlegenda pedig a Guns N’ Roses kedvéért tette parkolópályára a Conspiratorst – habár az ő következő lemezük is elkészült a pletykák szerint –, erre most érkezett el a legalkalmasabb pillanat.
Száz százalékosan saját alkotásról lévén szó, érdemes gondolatban félretenni mindent, amit előzőleg hallhattunk Mylestól, mert bármennyire jellegzetes, ezer közül felismerhető hangja és stílusa van, a Year of the Tiger valami egészen más. Csaknem teljesen akusztikus anyagról van szó, amelyet sűrűn átjárnak a tengerentúli country / folk és blues hatások. Ennek megfelelően itt-ott bendzsó, mandolin (ezeket maga az énekes kezeli), cselló és hegedű is felcsendül rajta. Ugyanakkor barátunk fő ihletadóinak (Led Zeppelin, Jeff Buckley stb.) befolyása szintén kimutatható.
Szövegi témáját tekintve a korong egészen 1974-ig – a kínai naptár szerint a tigris éve volt – visz vissza bennünket az időben, amikor Myles öt évesen iszonyatos tragédiát élt át, nevezetesen édesapja elvesztését. „The only love I’ve known has slipped away / The only love I’ve known has gone away” – énekli Kennedy rögtön a nyitó, a rockosabb beütésű számok közé tartozó címadóban, a folytatásban pedig arra tér át, hogyan hatott rá a váratlan csapás az azt követő évek folyamán. Felvetődnek az olyan kérdések, amelyeket az ember ilyenkor vagy később, az idő múlásával feltesz magának. Miért történt ez? Ki okolható érte? Nekem mennyi időm van még hátra? A másodikként érkező, monumentális The Great Beyond egy gyermek szemszögéből láttatja az abban a korban teljességgel felfoghatatlan búcsút az elhunyttól. Döbbenetes érzelmi utazás!..
…Amely természetesen a Blind Faith alatt is folytatódik. A The Great Beyond mellett talán itt nyújtja a legkimagaslóbb énekteljesítményt Myles. A Devil on the Wall áll a legközelebb a tőle megszokott dolgokhoz. Valami olyasmit képzeljünk el, mintha egy Alter Bridge témát könnyedebbre (bár belátom, elég abszurd itt a szó használata a szövegi koncepció ismeretében) countrysra hangszerelt volna át, megőrizve az eredeti dallamvilágot. Sajátos elegy, de működik! A Turning Stones ezzel szemben vegytiszta, hamisítatlan country nóta, amelyben a felnövőben lévő ember jelenik meg, amint próbálja maga mögött hagyni a múltbéli fájdalmakat, és megtalálni az élet valódi értelmét.
Így üt meg fokozatosan egyre pozitívabb, reménytelibb hangot a lemez. A finom húrokat pengető Love Can Only Heal szívhez szóló üzenete ebben a kontextusban különösen találó. A fenti kérdésekre ugyan nem ad választ az albumon Myles – ami egyébként nem baj, elvégre nem feladata bármit is mások szájába rágni –, viszont a legfontosabb tanulságként végül azt vonja le, hogy az őt körülvevő szeretet az egyetlen, ami által képes volt feldolgozni a tragédiát. Ha más szintén észreveszi maga körül, neki is segíthet!..
Napnál világosabb, mekkora szüksége volt Kennedynek arra, hogy mindezt kiírja magából. Neki most nyilván ez is segített feldolgozni a történteket, és ily módon mintegy lezárni az életének egy adott szakaszát. Aligha túlzok, ha azt mondom, az év egyik legszemélyesebb önvallomása a Year of the Tiger.
Ahogy a záró One Fine Dayben hallható: „Through our trageides, we found out who we are…”
