Elismerem, hogy sarkosnak tűnik a kijelentés, de nagyon úgy tűnik, hogy német nyelvterületen minden bokorban rejtőzik egy thrash zenekar. A régi nagyok és a korabeli másod- illetve harmadvonal bandáinak nagy része is aktív, illetve az utóbbi egy-másfél évtizedben sorra bukkantak és bukkannak fel a fiatalabb követők is, akik többnyire megelégednek a régi riffek leporolásával, illetve hagyományőrzés gyanánt a 80-as évek külsőségeivel.
Engedtessék meg, hogy most ne példálózzak, mivel senkit sem akarok megsérteni, azt viszont ki merem jelenteni, hogy a számomra oly kedves thrash irányzat a metal azon ága, mely a legkevésbé képes a megújulásra. A parttalan vitákat elkerülendő, azt is szükségesnek tartom rögzíteni, hogy jómagam el sem várom, hogy bárki megreformálja a régi, de még ma is jól funkcionáló paneleket. Nekem elég, ha a lendület elviszi a hátán a dalokat és átjön az a bizonyos, szavakkal nehezen körülírható hangulat. A német nyelvterületen kutakodva rendszeresen összeakadok olyan kevésbé ismert alakulatokkal, akik maximálisan megfelelnek ezen két elvárásomnak. Hogy ne csak a levegőbe beszéljek, itt már bátran példálózok; Klaw, Freakings, Annexation, Reactory, Silius, illetve a közelmúltbeli felfedezettem, a szász Ravager.
A - relatíve - fiatal ötös 2014-ben alakult, a bemutatkozó EP rá két évre jelent meg, az utóbbi négy évben pedig három nagylemezt is összehoztak. A csapatot ennek ellenére csak a június közepén kihozott, találó címmel felvértezett harmadik album, a The Third Attack révén ismertem meg. A berlini Iron Shield Records logója egy magamfajta underground thrash mániákusnak garancia arra, hogy Thomas Dargel (a kiadó feje) nem egy fércműhöz adja a szekercés kacsa logóját. A CD-t tehát eleve pozitív előítéletekkel helyeztem a lejátszóba, a zene pedig maximálisan meg is felelt az elvárásaimnak.
Le kell szögeznem, hogy a Ravagernek szinte semmi köze a klasszikus germán vonal három alapcsapatához, a srácok sokkal közelebb állnak a korai Annihilator és a 80-as évekbeli Exodus és Megadeth stílusához, vagy a kevésbé ismert Toxik zenei világához. A játék neve tehát alapvetően technikás thrash metal. A zene korántsem követhetetlen, agyonbonyolított témahalmaz, hanem esetenként jóféle kiállásokkal, instrumentális témákkal feldíszített pörgős metalmuzsika. A hangzásba akár bele is köthetnék, mivel a megszólalás a kortárs thrash sztenderdnek teljes egészében megfelel, tehát nem túl életteli, cserébe viszont tisztán kivehető, hogy a srácok milyen ötletes témákkal álltak elő.
Az instrumentális nyitódal olyasmi, mint az Annihilator: Human Insecticide-jának ének nélküli kistesója, de a többi dal is kb. ezen a vonalon mozog, szóval a lendület az egész lemezen kitart. A korong végén kapunk egy epikusabb tételt, 8 perc körüli menetidővel, de a csapat itt sem tör a Havok vagy a Vektor babérjaira, nem mennek át túlzott technikai bemutatóba. Hozzám a lemez második felén leledző olyan gyorsan lezavart tételek állnak igazán közel, mint a címadó, a King Of Kings vagy a Beyond Reality, de lehet csemegézni a további szerzemények között is. A sci-fi hatású borítókép a tíz pontos zenekari logóval a Vektor világát idézi, de a fegyverrel hadonászó, gyíkfejű földönkívüli sajnos egy kicsit komikus irányba viszi a dolgot.
A dalszövegek többsége viszont komolyabb témákat érint, szó esik személyes küzdelmekről (King Of Kings, My Own Worst Enemy), globális dolgokról (Planet Hate, Back To The Real World), illetve egyházi visszaélésekről (Priest of Torment) is. Ha bejött a legutóbbi Flotsam & Jetsam lemez és hozzám hasonlóan tűkön ülve várod a friss Exodus és Megadeth korongokat, szerintem jó lóra teszel a Ravager: The Third Attackjával!
