A Hardline lehetett volna az amerikai hard rock hatalmas sikertörténete az 1990-es évek elején. Neal Schon a Journey szünete alatt szűrte össze a levet az akkor még csak húszas éveiket taposó, de korántsem rutintalan Gioeli tesókkal (Killerhit, majd Brunette) és magával vitte Deen Castronovo dobost is az éppen földbe állt Bad Englishből. Na, nem mintha a Double Eclipse albummal olyan csúfosan elhasalt volna a Todd Jensennel (aki azt megelőzően Doro csapatában és a Harlowban basszusozott, és David Lee Roth turnézenésze is volt) kiegészült társulat. Koncerteztek a tengerentúlon az Extreme-mel és a Mr. Biggel, számaikból népszerű filmek és sorozatok betétdalai lettek, a szintugrás azonban elmaradt. Már 1992-t írtunk – ennyit a megfelelő időzítésről – és a grunge térnyerésével az ő lábuk alól is hamar kicsúszott a talaj. A lemezszerződés odalett, Schon továbbállt és a banda szétszéledt.
Annyit persze így is elért a Hardline, hogy a Double Eclipse nagy becsben tartott művé vált a stílus rajongói körében és hogy Johnny Gioeli (aki a Crush 40, na meg Axel Rudi Pell vokalistájaként is vitézkedik) időről időre érdemesnek találta feléleszteni a formációt. Más kérdés, hogy sem az ezredfordulót követően, sem a 2009-ben kezdődött újabb időszakban nem tudott visszatalálni az eredeti hangzásvilághoz. Nem volt rossz a Joey Gioeli gitáros búcsúját jelentő, nagyságrendekkel kisebb költségvetésű, zeneileg szikárabb és groove-osabb II, kimondottan a kedvemre való volt a hangulatos, javarészt Josh Ramosszal írt Leaving the End Open, és a Danger Zone-nak szintén akadtak remek pillanatai, habár a maga kuszaságában az is meglehetősen távol állt attól, amire a név kapcsán asszociálni szokás.
És itt roppant sajátságos fordulat áll be a történetben. A zenekar a Frontiers Recordsszal találja meg a közös nyelvet – Johnny révén az olaszt is… –, billentyűsként csatlakozik és a dalkovácsolásba markánsan belefolyik a kiadó mindenese, Alessandro Del Vecchio és a Hardline besorol a cég valódi arculat nélküli, szériában gyártott projektjei közé. Már-már úgy tűnt, innentől kezdve ők is maximum vállalható minőségű turné-alibiket szolgáltatnak lemezkészítés ürügyén, mert hát a régi klasszikus nóták hátán talán elvisel a közönség néhány Del Vecchio-féle futószalag-szerzeményt is a bulikon…
Szerencsére a mágus ráérzett, hogy itt nem a szinti-központú AOR vonalat kell erőltetnie orrba-szájba és a csapat lassacskán visszatalált a majd' három évtizede lefektetett alapokhoz. Johnny az egyetlen tényleges összekötő kapocs a múlttal, ezért eleve nem szólhat úgy a banda, mint annak idején, viszont az irányt a két évvel ezelőtti Life korongon (jóllehet messze nem volt egy kifogástalan eresztés) már sikerült egészen ügyesen belőni. Ráadásul akkorra alakult ki a jelenlegi felállás is, amelyben Mario Percudani gitározik, Anna Portalupi bőgőzik és Marco Di Salvia dobol.
Nos, ezzel el is érkeztünk a mába, a nem kicsit elcsépelt Heart, Mind and Soul címet viselő hetedik albumhoz. A koncepció kikristályosodott, a szerepek le vannak osztva – Gioeli és Del Vecchio írja a nótákat, rendszerint Percudanit is bevonva a melóba –, úgyhogy számottevő újításokat hiába is várnánk. Az előzőekhez képest ez most egy kimértebb, kevésbé riffelős dalgyűjtemény, ám egyrészt a kraft sem hiányzik belőle, másrészt így senki nem sütheti rá Johnnyékra, hogy állandóan önmagukat másolják. Ennél is fontosabb azonban a kiegyensúlyozottabb színvonal. Jelentősen csökkent a sablonos, unalmas darabok mennyisége és indokolatlan feldolgozásokkal sem traktál a társaság (a múltkori Queen átiratot ma sem tudom mire vélni).
Megtalálható ellenben a 21. századi Hardline valamennyi ismérve. A nyitó Fuel to the Fire egy dögös, energikus téma Los Angeles-i módra. Érdekes módon a felpörgetett indítás után fokozatosan alábbhagy az iram, mégse folynak össze a számok. A Surrender voltaképp tipikus Del Vecchio darab, amelyet egyedül Gioeli tesz Hardline-ossá, de ketten együtt szépen elkapták. Nyilván az If I Could I Wouldot is hallottuk már másoktól, a 80-as évek AOR slágereinek alapképletére íródott, akárcsak a lecsendesedett hangszerelésű Like That – ezek Gioeli szólómunkájának, a One Voice-nak a világától sem állnak messze, ami azt illeti –, személy szerint ez utóbbit tartom élvezetesebbnek, feelingesebbnek. Főképp az ilyen nyugis tételeknél feltűnő, hogy Johnny néhol határozottan Jon Bon Jovit idézi, de annyi baj legyen, New Jersey fia ma már úgyis csak árnyéka önmagának. A Waiting for Your Fall és a The Curse ad új lendületet az anyagnak, míg a beszédes című 80’s Moment egyenesen a Dr. Love távoli „rokona”. A Heavenly képében megkapjuk a szokásos monumentális lírát, a We Belong pedig egy akusztikusból kibontott lassú a legvégére.
A sokszínűségre való dicséretes törekvések közepette persze bosszantó, hogy ezúttal is becsúszott pár jellegtelen helykitöltő zöngemény (ha egy dalt Gioeli éneke sem tud kellőképpen feldobni, akkor már komoly a baj…) és sajnos a sounddal is legfeljebb megkísérelni tudta Ale pajtás a Double Eclipse hangzásának reprodukálását. A dobokat igyekezett hasonlóan telten és lüktetően megszólaltatni, de az igyekezetből ismét csak a Frontiers kiadványokon rendre visszaköszönő művinek ható puffogásra futotta.
A Heart, Mind and Soul sem lesz tehát műfajtörténeti mérföldkő – a legtöbb előadó örülhet, ha egyetlen nagy hatású alkotást mondhat magáénak pályája során. Viszont az előző három lemeznél kategóriákkal erősebb és önmagában is kellemes hallgatnivaló. Vagyis megadja, amit remélhettünk tőle.
