Töredelmesen bevallom, hogy kb. 3 héttel ezelőttig semmit sem tudtam a baltimore-i hardcore színtérről, illetve a Turnstile zenekarról, viszont a Drótból láttam pár évadot, ami ugyebár szintén Baltimore-ban játszódik. Ez alapján persze tökéletesen indokolatlan, hogy recenziót írjak egy baltimore-i hardcore zenekar legújabb lemezéről, azt viszont jól szimbolizálja, hogy mennyi közöm van a baltimore-i hardcore színtérhez, vagy úgy általában a HC műfajhoz.
Na azért annyira nem vagyok reménytelen eset, vas megyei tinédzserként a 90-es években nehéz volt kikerülni a Savaria Colonia Hardcore-t (Social Free Face, Liberal Youth, pl.), illetve az idehaza is népszerű NYHC bandák (Biohazard, Madball, Agnostic Front, Sick of It All, stb.) engem is megtaláltak zenei kalandozásaim során, azonban soha nem vontak igazán a bűvkörükbe. Valószínűleg a Turnstile is tökéletesen hidegen hagy, ha csupán a rocksajtóból értesülök a népszerű baltimore-i hardcore zenekar legújabb Glow on című nagylemezének megjelenéséről és felőlem akár nyithatnak a Billboard első helyén is akkor sem tüzeli a fomofóbiámat, ami persze nem az ő hibájuk, inkább írható ez a műfajjal kapcsolatos prekoncepcióim számlájára.
Szerencsére sokkal organikusabb módon, egy mindenféle indie/alternative cuccra szakosodott netrádióban figyeltem fel a Holiday című dalukra, ami bár egy jó kis darálós-bólogatós energiabomba, nem mondható tradicionális hardcore nótának. Épp a minap írtam a Quicksand kapcsán, hogy mennyire indokolatlan a post-hardcore címke az esetükben, ami viszont a Turnstile-ra nagyon is jól tapad, mert bizony a máz alatt ott az ortodox HC legtöbb eleme, ugyanakkor pont ez a máz az, ami kiemeli őket a mezőnyből. Egyébként zeneileg inkább a Refused-al rokonítanám a bandát, bár az ének fazonra meg totál Quicksand. Jim Jarmusch, az amerikai független film főpapja üzemeltet egy “The Sons of Lee Marvin" nevű privát klubot, aminek a lényege, hogy Lee Marvin arcú emberek Lee Marvin filmeket néznek (a tagok között pl. Iggy Pop, Thurston Moore, Nick Cave, Tom Waits), ennek mintájára pedig szerintem már érik egy “The Sons of Perry Farrell” nevű kezdeményezés is, ahová Walter Schreifels mellett Brendan Yates Turnstile frontember is könnyedén felvételt nyerhet (érdekes egyébként, hogy míg a Jane’s Addictiont pont az ének miatt nem sikerült soha igazán megkedvelnem, addig ez a fejhangon előadott ordibálás a post-hc közegben tök jól működik).
A dallamosodás náluk is szépen megfigyelhető, illetve nagyon jól végigkövethető a diszkográfián, miként változott a Turnstile nyers hardcore hordából szép színes crossover zenekarrá. Az eggyel korábbi, Time & Space-re már került annyi abból a már említett mázból, hogy a Roadrunner is meglátta a fantáziát a bandában, majd így három évvel később ismét az ő szárnyaik alatt mutatják meg a srácok, hogy tudtak még hova fejlődni az előző lemezhez képest is. Azt hiszem nem túlzás azt állítani, hogy a Glow On sokszor olyan, mintha a The Police tolná bespeedezve, a Don’t play-re, de legfőképpen a New Heart Designra vélhetőleg maga Sting is elismerően bólintana, és bár náluk is érezhető az 80’s touch, ez most mégsem tolakodó. Ez részben talán köszönhető annak is, hogy nem a saját műfajukon belül idézik meg a nyolcvanas éveket (de nem is tolják tele borzalmas szintetizátorhangokkal), hanem inkább a lebegősebb blue-eyed soul felől közelítenek, ami az olyan szerzeményekben, mint az Underwater Boi, vagy az Alien Love Call nem csak az énektémákban, de zeneileg is határozottabb. Pont ilyen zenék szóltak az igényesebb oberwart-i hi-fi szaküzletekben olyan 1990 tájékán, mielőtt azonban minden jóérzésű keményzene (vagy csak simán zene) rajongó lelki füleiben megszólal valami Simply Red jellegű borzalom, szeretnék megnyugtatni mindenkit: a Turnstile zenéjére továbbra is lehet fát hasogatni, aszfaltot törni, illetve egy moshpit-et is könnyedén megpörget, mert bizony tele a lemez fogós-zúzós dalokkal és szerencsére nem húzzák az időt a srácok, bő fél óra alatt végig is megy az egész egy lendülettel.
Általánosságban egy zenekar első albuma a legnyersebb, aztán jön egy magabiztosabb második lemez, majd szerencsés esetben érkezik egy kísérletezőbb, kiforrottabb alkotás, ami a Turnstile-nak úgy tűnik eléggé bejött. Azt nem tudom, hogy az old-school hardcore közönség a Glow On után mennyire bírja elfogadni a bandát, avagy a HC Dimmu Borgirjaként áruló popsztároknak lesznek elkönyvelve, az viszont bizonyos, hogy a szélesebb közönség is kedvét lelheti bennük. Nálam mindenesetre jár négy meg egy fél koponya, ami csak azért nem öt, nehogy végül itt még elbízzák magukat.
