A fiatalság nem tart örökké. Hatalmas közhely de mégsem egyszerű a kegyetlen ténnyel szembesülni. Egyesek az első ráncoktól kezdenek kétségbeesni, másoknál ez egyre sűrűbben felbukkanó ősz hajszálak képében jelenik meg a fájdalmas felismerés. Nekem az vitte be a hatalmas gyomrost, mikor kamaszkorom évtizedére lekaparhatatlanul rátapad az unásig csépelt “retró” címke.

Hiányzik belőlem a nosztalgia-faktor? Lehet, de meg is tudom indokolni, hogy miért

A 90-es évek totális önellentmondásként maradt meg az emlékezetemben. Ez volt az az évtized amikor a közízlés bespurizva, neon színekbe öltözve táncolta szét a szépérzék elleni merényletnek számító Buffalóját, miközben a másik oldalon - a grunge előretörésével párhuzamosan - sokan valamiért a rock és a metal műfaj halálát emlegették pedig nagyon is "jól érezte magát" (ennek okán a 2000-es évek elején emlegetett feltámadást sem nagyon tudom értelmezni, de ez legyen az én bajom…), mindezt akkoriban amikor a Pantera a moszkvai Monsters of Rockon történelmet írt, Floridában és a svédeknél javában tombolt a death metal őrület, Oaklandben a Machine Head egy olyan albummal debütált, amitől a mai napig leszakad a pofám és megismerkedett a világ a norvég black metal underground fogalommal, ahol a szó szoros értelmében vérre ment, hogy ki az igazán trve.

Ha már a black metalnál tartunk

Ugyanebben az évtizedben, Norvégiától kicsivel arrébb az angliai Suffolkban felbukkant egy furcsa, vámpírokról visítozó, apró termetű, kimázolt fickó és a zenekar, amit a kevésbé avatottak előszeretettel illettek a black metal jelzővel, annak ellenére, hogy ez bizonyos körökben halálos bűnnek számított. A 90-es években a Cradle of Filth-et hallgatni egyszerre volt vérciki és valódi bűnös élvezet, viszont ha akkoriban metalos arcok között mozogtál, esélyed sem volt kikerülni a COF jelenséget és ha teszem azt Cradle pólóban merészkedtél egy komolyabb társaságba vagy tárt karokkal fogadtak vagy pózernek titulálva nemes egyszerűséggel elzavartak a picsába.

De miért volt egy adott szubkulturán belül is annyira megosztó ez a zenekar?

Egyrészt azért, mert a COF már a szárnypróbálgató korszakában is jóval szélesebb körben befogadható zenei eszköztárral operált, mint ami a szigorúan definiálható black metal keretekbe belefér. A riffekben visszaköszön a brit heavy metal iskola, hangsúlyos szerepet kap a szinti és mindenféle sejtelmes női énekdallam, ráadásul már a második lemezen is sokkal jobban szóltak, mint egy rozsdás olajoshordóba hajított Sokol rádió (ha tudod, hogy szól egy Sokol rádió, akkor bizony te sem vagy fiatal...).

Ha kényszeresen kategorizálni szeretnénk a zenekart, akkor a black címkézés helyett akár gótikus jelzővel is illethetnénk őket, de az sem stimmel igazán, mert nincs benne elég érzelgősség és bugyinedvesítően dünnyögő ének, aztán ott van még a “szimfonikus horror metal” és még sorolhatnám a felesleges definíciókat, de egyik sem adja vissza a lényeget és pont ez benne a szép. Maradjunk annyiban, hogy a Cradle egyszerűen túl egyedire sikerült ahhoz, hogy a Cradle jelzőn kívül bármi mással illessük. Nem mellesleg a COF elsöprő gyorsasággal nőtte ki magát fogalommá, az már csupán hab a tortán, hogy egy Emmy-díjas angol komédiasorozat a The IT Crowd egyik karaktertörténetén (Richmond) keresztül még a populáris kultúrába is beszivárogtak…

Ha idáig eljutottál az olvasással, egyrészt fogadd őszinte elismerésem (vagy ha úgy tetszik részvétem), másrészt joggal teszed fel a kérdést, hogy mégis miért tartok történelemórát, mikor ez az írás elvileg a majd fél évtizeddel a legutóbbi nagylemez megjelenése után végre napvilágot látott (de hülyén fest a "napvilág" szó ez egy vámpír-fetisiszta csapattal kapcsolatos szövegkörnyezetben) szerencsés tizenharmadikkal foglalkozik?

A válaszom egyszerű: Az Existence Is Futile simán felteheti a koronát a COF pályafutására. Túlzásnak hangzik? Lehet de a fenti kijelentésem alapjaihoz azt azért illik leszögeznem, hogy nem tegnap csöppentem bele a Cradle világába.16 éves fejjel első hallgatásra berántott a második nagylemez Dusk... and Her Embrace *Örök hála Bó!*, valamivel később a debütáló The Principle of Evil Made Flesh is eljutott hozzám, - majd a napra pontosan a 18. születésnapomon megjelenő - Cruelty and the Beast albummal olyan magasra tették a lécet, amit szerény és vitathatatlanul szubjektív meglátásom szerint egészen mostanáig nem ugrottak át.

Hogy az Existence lemezzel ez sikerült-e? Őszintén szólva nem tudom. Annak idején a Cruelty is akkora meglepetést okozott, hogy nem tudtam azonnal befogadni. Hónapok kellettek hozzá, hogy beérjen és évek teltek el, hogy azt tudjam mondani, simán ott van a helye az örök kedvencek között. A COF pályafutása során számomra eddig ez az egyetlen lemez melyre az első hangjától az utolsóig ízig-vérig mesterműként tekintek. Persze, voltak azóta is jó megjelenések, hisz a következő Midian is nagyon egyben volt és példának okáért a Nymphetamine vagy a Thornography lemezeknek is voltak kifejezetten jó pillanatai, mi több azt sem tartom kizártnak, hogy sokak számára pont az utóbb felsorolt korongok a nagy kedvencek, de ezekkel az albumokkal hiába kergettem azt a bizonyos sárkányt, valahogy sosem sikerült elkapni és ennek köszönhetően a COF iránti lelkesedésem erősen alábbhagyott... 

...aztán jött 2021. nyara…

..és a COF a Crawling King Chaos videóval villantott némi kedvcsinálót az októberre várható új nagylemezhez. Mit ne mondjak, nálam rendesen elérte a célját: másfél évtized után újra elkezdett érdekelni, hogy mi újság Daniék háza táján.

Félelem az ismeretlentől

"Az új albumunk az egzisztencializmusról, az egzisztenciális rettegésről és az ismeretlentől való félelemről szól. Ez a koncepció azonban nem a világjárvány nyomán született meg, már mindent megírtunk, mielőtt a pandémia elkezdődött, ugyanakkor a járvány csak a jéghegy csúcsa abból a szempontból, hogy a világ merre halad... Feltételezem, hogy ez 'A létezés hiábavaló' lemezcím kissé morbid hangzású, de ismétlem, inkább ennek beismeréséről van szó. Azt mondjuk, hogy bármi megeshet, mert igazán semmi sem számít, és ez utalás Aleister Crowley mondására. Mindannyian tudjuk, hogy egyszer meg fogunk halni, így hát élvezzük az életet, amíg lehet. Az album utolsó száma - Us, Dark, Invincible - is ezt hangsúlyozza ki." Dani Filth

A fenti sorokból kiderül, hogy a lemezt nem a pandémia ihlette, ám mikor is lehetne aktuálisabb a téma, mint amikor a világ már bő egy éve hadakozik egy láthatatlan ellenséggel, melynek következtében az egzisztenciális szorongás szele és az élet mulandósága valamilyen formában mindenkit megérint és remélhetőleg elgondolkodtat.

OK, a téma most nagyon betalált, de mi a helyzet a zenével?

Már az első hallgatásnál átjön, hogy ez a lemez nem lett elkapkodva. Minden részletében átgondolt és mesterien kimunkált és bár fentebb rommá dicsértem az általam etalonnak tartott Cruelty lemezt, az Existence Is Futile korong hallgatása közben sokkal inkább egy a Midian hangulatához hasonló Clive Barker horror történeteit idéző sötét, bizarr mégis magával ragadó “képi világ” kezdett kirajzolódni a lelki szemeim előtt, bár ehhez a hangulathoz a már jól ismert filmzene szerű atmoszféra mellett nyilván a bitang jól sikerült borító látványa is rátesz egy lapáttal. És ha már a filmzenei jellegnél tartunk, (szintén a Midian albumhoz hasonlóan) vendégként újra felbukkan a Hellraiser című kultikus horror filmek Pinheadjeként elhíresült színészlegenda, Douglas William Bradley, aki jellegzetes narrálásával még inkább fokozza a drámai hatást.

Nehéz lenne néhány mondatban summázni egy bónuszokkal együtt 14 tételt tartalmazó hetvenperces anyagot főleg úgy, hogy sokadik hallgatás után sem sikerült teljes egészében megismernem minden árnyalatát.

Ha ismered a COF munkásságát, akkor a fentiek alapján nagyjából sejtheted mire számíthatsz, ha pedig nem, akkor inkább hallgasd meg, minthogy mások terjengős elemzéseit olvasod. Én csak annyit tudok mondani, hogy “na ez az a Cradle of Filth, amit régen annyira szerettem”.