Talán nem csak én voltam úgy, hogy a Persona Non Grata az év egyik legjobban várt albuma, mert szokatlanul hosszú idő telt el az Exodus utolsó megjelenése óta. Valamivel több mint 7 év telt el azóta, hogy az ikonikus frontember, Steve „Zetro” Souza visszatért, és a 2014-es Blood In Blood Out után joggal számítottunk hasonlóan súlyos folytatásra. Gary Holt gitáros természetesen az elmúlt években a Slayerrel volt elfoglalva, de most, visszatérve a "rendes" munkájához, a lemezre került tucatnyi dal megírásában már részt vett. Zeneileg az albumot azonban elsősorban a dobos Tom Hunting és a gitáros Gary Holt alkotta.
De a COVID-járvány és Tom Hunting súlyos betegsége is csak késleltette és tovább bonyolította a dolgokat az Exodus számára, így a zenekarnak a szokásosnál több ideje volt az anyag megírására és rögzítésére, amit ismét Andy Sneap kevert.
A problémám az, hogy mivel az album egy óra hosszúságú, ezért ha minden számhoz írnék egy megjegyzést, ez az ismertető túlságosan hosszúra nyúlna. Úgy érzem elég, ha a néhány kiemelkedő számra fogok elsősorban koncentrálni.
A Persona Non Grata őszintén szólva sokkal erőszakosabb mint amire számítottam, a korai thrash energiája és a napjainkra jellemző kidolgozottság rendkívül ambiciózus keveréke. Az egész lemezen a klasszikus Exodus hallható, de a kornak megfelelő, modern hangzással, már a címadó szám torkon ragad, nyaktörő sebességű hétperces eposz indítja az albumot ami bátor döntés! Nagyon nyersen indul, majdnem olyan, mint a korai Slayer, így egy dolog gyorsan nyilvánvalóvá válik; eddig ez a legsúlyosabb Exodus album. Az R.E.M.F idővel thrash klasszikus lesz, elég csak figyelni a tempót és Gary szólóját. Az olyan dalok, mint a Slipping Into Madness és a The Beatings Will Continue hasonlóan pörgősek, igazi Bay Area himnuszok és tömörebbek, mint a nyitó tétel. Az utóbbiba sokat pakolnak bele a három percbe és ez az egyik legrövidebb dal, amit valaha írtak, de éppen ezért energikus és biztosan a rajongók kedvence lesz! Noha féktelenül agresszív, a The Years of Death and Dying az album egyik legfogósabb refrénjét is tartalmazza, a Clickbait pedig vitriolos reakció a manipulatív online médiáról és nagyon fülbemászó a refrénje. Ezek eddig mind klasszikus Exodusok és mindegyikben gyilkos szólók szerepelnek! Gary Slayerben eltöltött ideje nyilvánvalóan bizonyos mértékig hatással volt rá, ami a Prescribing Horrort eredményezte, könnyen a Slayer műve is lehetne lehet a baljós, atmoszférikus riffekkel.
Van egy kisebb félrelépés a The Fires Of Divisionnel, amely ér fel a többihez teljesen, de ezt az Antiseed kijavítja. Az Elitist a legjobb basszusfutamokkal rendelkezik az albumon, különösen az első felében és meglehetősen rövid szólóval, de ez az album rövidebb számai közé tartozik. Az album az előrehaladtával ölt igazán formát. Ez hasonló megközelítésben a Blood In, Blood Outhoz, időnként gyors, de mindig agresszív. Gary Holt és Lee Altus a pengeéles gitárokkal továbbra is uralják a dalokat és ne feledkezzünk meg a "párbaj" szólókról sem, amelyek a dalokat emlékezetessé teszik. Mindezt Tom Hunting dobos és Jack Gibson basszusgitáros által végzett igazán lendületes munkába ágyazva. Mindezek csodálatosan hangzanak az album kiváló, modern thrash produkciójának köszönhetően, jó ropogós gitárhanggal, amit csak súlyoz a kiemelkedő basszuskeverés.
Az 1980-as évek óta nem puhultak, a korai thrash energia és a napjainkra jellemző kidolgozottság rendkívül ambiciózus keveréke bebizonyította, hogy 2021-ben is megvan bennük az a plusz, ami thrash kortársaik többségében nincs meg. Ez az album az elejétől a végéig tele van agresszióval és gyorsasággal! A Persona Non Grata a modern társadalmi undor és leépülés témáit érinti és az Exodus a zenekar történetében harmadszor tért vissza Par Olofsson svéd művészhez, hogy elkészítse az albumborítót. A több mint egy órás album vitathatatlanul túl hosszú, és a végére kissé kimerítő, mint a legutóbbi albumuknál, a Persona Non Gratánál is megtehették volna, hogy szűkebbre veszik a játékidőt.
Rengeteg közepes tempójú anyag van az egyórás játékidő alatt, amiben a zenekar nem feltétlenül jeleskedik. Hasonlóan az Iron Maidenhez vagy a Metallicához és néhány más klasszikus thrash-hez: szerkesztésre lenne szükség. Egyes számok rövidebb idő alatt is átadhatják a mondanivalójukat, és nincs semmi baj azzal, ha a legjobb tíz számot adják elő, ahelyett, hogy az anyagot egy kicsit "vékonyra" nyújtanák egy órában. Az Exodus megszokta, hogy túl hosszúra nyúló dalokat írjon, és mint mindig, most is van néhány eset, amikor több percet is lehetett volna húzni egy-egy számból. De nagyjából ez az összes problémám a lemezzel.
