A Red Swamp zenekar a napokban jelentkezett a harmadik, Time To Die című albumával. Miután az album nálunk csillagos ötös lett, így egyértelmű volt, hogy megkérdezzük a zenekart, hogy akkor most mi is van? A zenekar frontemberét, Gergőt sikerült elkapni, aki készségesen válaszolt a kérdéseinkre.
RS: Legyen három plusz egy szó, amivel leírod a “Time To Die”-t.
Súly, világvége és dupla szmóóóóóóók.
RS: Átlag mennyi időt töltötök egy héten a próbateremben?
Egy átlagos héten heti kétszer járunk le a terembe. A hét közepén egy feszesebb, “ismétlős” próba, amin eltoljuk az aktuális setlist dalait; itt próbálunk jobban figyelni egymásra, mintha színpadon lennénk, illetve setlistnél ránézünk az átkötésekre, esetleg variálunk a dalsorrenden. Ilyenkor szoktuk átbeszélni a teendőket is. Este 6 körül találkozunk és 10-re már mindenki rohadt fáradt. Ez általában száraz próba, maximum egy-két sör csúszik le azoknak, akik nem autóval jöttek. A másik próba pénteken vagy szombaton van és sokkal lazább, nem ragaszkodunk a setlisthez, új dalokat vagy témákat nézünk, örömzenélünk, jammelünk. Ilyenkor is van megbeszélés, de kevésbé kötötten, inkább tervezgetünk vagy klipötleteken agyalunk. Ezt a próbát 7-8 fele kezdjük, de erre nem szokás autóval járni és sokkal később van vége…
RS: A szövegeitek jó része, ahogy én veszem le, a bulizásról szól. Ennyire jó együtt lenni?
Érdekes, hogy neked ez jött le, ezt az értelmezést még nem hallottam. Őszintén szólva a zenekar színpadi és kommunikációs szellemiségével szemben valamennyire ellentétesek a szövegek: a dalainkban ritkán van poénkodás, egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány szám szól konkrétan a bulizásról (talán a “Kill The Lights” a “Tiszassippi” albumról). Az első album szövegeit tekintve eléggé befelé tekintő, önvizsgáló, önmarcangoló anyag. A második lemezen sokkal többrétűbb a szövegvilág, ott van történetmesélő (“Desertdrive”), vagy például ihletet kereső (“Leech”), meg persze vallási elvakultságot számonkérő (“Crossed”) tétel is. A legújabb albumon könnyebb és egyben nehezebb dolgom is volt, hiszen a világvége koncepció már előre ki volt találva. A “Time to Die”-on sok megközelítésen keresztül kérjük számon a kialakult vagy kialakulóban lévő globális helyzetet, az egyéni és a társadalmi felelősségvállalás van a legtöbbször előtérben. Ugyanakkor a “No Limits”-ben például pont arról van szó, hogy öngyilkosság közeli állapotból is van visszaút, a remény sosem hagyhat el, keresni kell azt, amiért érdemes élni. Bár a “Stoned”-ba belefér a bulizás témaköre, ha úgy értelmezzük, hogy annyira túltolod, hogy a végén elvisz az ördög
RS: Viszonylag sok videóval támogattátok meg az albumot. Szükség van szerinted még klipekre?
Nagyon is. A klipek során számtalan lehetőségünk van kapcsolódási pontokat találni a hallgató/néző és a zenekar között, ami a dalok hallgatásából nem feltétlenül kerül elő. Sokféleképpen mutathatjuk be a bandát, akár a teremben vagy színpadon, de a lehetőségek szinte korlátlanok. A legutóbbi “Quarantine” klipre nagyon büszkék vagyunk, régóta terveztünk már egy többhelyszínes, “narratív” videót, ami értelmezhető rövidfilmként is. Így tudtuk tolmácsolni a sokszor beteg humorérzékünket is és ha a néző is felröhög rajta, onnantól már egy hullámhosszon vagyunk. Eddig a “Waste” című dalhoz készült klipünk volt a szint, amihez fel kellett nőni, de úgy érzem átvette a helyét a “Quarantine”.
RS: Átlag toltok egy utazós/koncertes image klipet és egy story-sat is. Hogy döntöttétek el, hogy melyik dalra melyik készül most?
Ahogyan elkészültek a dalok és véglegessé váltak stúdióban, úgy csináltuk is hozzá a klipeket. Tavaly őszre véglegesítettük a lemezt és mindenképpen akartunk egy, az eddigiekhez képest nagyobb volumenű sztori-videót. A horror-paródia ötlet korábban felmerült, de ahogy elérte mostani formáját a “Quarantine” dal, úgy egyértelmű lett, hogy ezzel a ránk eddig nem jellemző tempójú tétellel akarunk majd robbantani. Így elkezdtük gyúrni a koncepciót és a (sajnos aktuális) karantén-bezártság-szabadulás gondolatmenetre fel tudtuk fűzni az említett horror-paródia elképzelést.
RS: Mennyire sok munkával járt a “Quarantine” klipjére a felkészülés?
Annak fényében sok munkával járt, hogy a zenekarral együtt mindössze 6 fős volt csak a stáb, tehát kevesen csináltunk nagyon sok dolgot. Helyszínek megtalálása, kosztüm bérlés, kellékek beszerzése, időpontok egyeztetése, forgatási menet lefixálása. Eddig mindig én írtam a forgatókönyveket (amelyik klipnél szükség volt rá, pl. “Waste”), de most végig is rajzoltam storyboard-ban a történetet előtte, hogy minél körültekintőbben tudjunk haladni és meg tudjuk beszélni előre Ricsivel (Horváth Ricsi - operatőr/vágó), hogy egy adott elképzelés, kameraszög működne-e. Utána jött a forgatókönyv, ami egy történetnél mindig elengedhetetlen, mert itt derül ki, melyik kép hogyan fog illeszkedni időben a zenével. A kedvesem, Anna nagylelkűen felvállalta a gyártásvezetői teendőket és így egy szoros, órára pontosan kiszámolt forgatást tudtunk összehozni, amire nagy szükség volt, hiszen csupán 2 napunk volt felvenni az összes jelenetet, különböző helyszíneken. Eléggé gerillamódszerekkel oldottuk meg a feladatot, de hatalmas respekt az egész csapatnak, mert mindenki beletette a maximumot és kurva fáradtan ugyan, de a végére értünk… és még utána jött csak a vágás! :D Összességében 3-4 hét tömény felkészülés után 2 napon keresztül 24 órát forgattunk, utána pedig 5-6 videóeditálós alkalom eredménye a klip. Ráadásul saját magunk finanszíroztuk, a Pinewood-os Köge barátunk szavaival élve ez nem low-budget klip, hanem no-budget klip, főleg ahhoz képest, amiket nálunk nagyobb produkciók meg tudnak engedni maguknak.
RS: Beszéljünk az új albumról: “Time To Die”. A szarvasnak halnia kell?
Hát a szarvas az sajnos haldoklik, akár kell, akár nem.
RS: Na, de komolyan, hogy jött ez a lángoló csodaszarvas?
Zoli, a gitárosunk készítette az album artwork-öt, az ő ötlete volt az égő szarvasagancs és amikor először megmutatta, mindenki egyből rábólintott. Szerintem a betűtípuson többet variáltunk, mint a képen. Elég találó és szimbolikus bemutatása a világégésnek, sokkal elegánsabb, mintha mondjuk lángoló embereket mutatnánk vagy ilyesmi, nem?
RS: Mi az, amit át akartatok adni ezzel a harmadik lemezzel?
Mindenképpen meg akartuk mutatni a zenekar új irányát, mind hangzásban, mind dalszerzésbeli hozzáállásban. Nem sokkal a lemez előkészületei előtt döntöttük el, hogy négyesben folytatjuk tovább a bandát és ebből akartuk kihozni a maximumot. Több a tiszta, dallamos ének és ehhez illesztettük a hangszerelést is adott esetben, viszont amikor elindul a zúzás, akkor visszatér a jól megszokott mocsári hangzás.
RS: Végre fix dobos van a zenekarban. Zsombi, hogy került a képbe?
VÉGRE! Zsombi közös ismerősön keresztül került be a bandába és nagyon örülünk, hogy így alakult. Nagyon felkészülten érkezett a meghallgatásra, amin én pont nem tudtam ott lenni, de már aznap este írt Lali és Zoli, hogy megvan a dobosunk.
RS: Milyen hatása volt az új albumra?
Sok új dal kész volt már, mire belépett, de a “Quarantine”-os tempó és blast-beat, vagy a “Common Ground” refrénes duplázós lábdob- és gitártémája abszolút az ő érdeme, ráadásul a mi stílusunkra jellemző lomhább témákból is kihozta a maximumot. Mivel Slipknoton nőtt fel, ezért a sima kettőnégyet néha unja, de elfogadtattuk vele, hogy a súly igazából a hangok közötti szünetekben rejlik.
RS: Szerintem eszméletlen nagyot léptetek előre mind soundban, mind a dalok felépítésében. Mennyire volt ez tudatos? Csak jammeltetek, vagy volt elképzelés, hogy merre kell tovább menni?
Nagyon köszönjük, jól esik, hogy ezt mondod. A saját erősítőinkön és dobcuccunkon szólunk, de a kiváló budapesti Pinewood Stúdióban találtuk meg a soundot Sipos Ábris és Köge barátainkkal közösen. Ez a lemez alapvetően egy sokkal tudatosabb dalszerzés és egy megfontoltabb produceri hozzáállás eredménye, melyet gitárosunk, Bereczki Zoli végzett. A “Stoned”, “Goddamn” és “Time to Die” dalok szinte teljesen kész voltak, a “Quarantine” abszolút spontán robbant ki a két napos stúdiódemózás legvégén, Sipos Andris (Dead Grey) barátunk hathatós segítségével, de ő a “No Limits”, a “Push” és a “Common Ground” dalokban is sokat segített. A “Push” állt össze a legnehezebben talán, ott Zoli teljesen átformálta az eredeti dalt Andris ötletei alapján.
RS: Úgy érzem, hogy most sokkal jobban odafigyeltetek arra, hogy tudatosan/jobban több sávot használjatok.
Az énekek tekintetében abszolút sokkal tudatosabban áltunk hozzá a sávok használatához. Eleve kitaláltunk egy számunkra jól működő logikát a teljes hangképre, leosztva térben és hangerőben a fősávok és az alsó/felső vokálsávok arányait. De sok esetben épp ellenkezőleg gondolkoztunk és inkább a “kevesebb több” elvét alkalmaztuk. A gitárok esetében az előző lemezeinken is pontosan ugyanennyi sáv volt, ott nem változtattunk az alapkoncepción, de a hangzás kikeverésére, a stúdió reampra most még több munkát fordítottunk, különös tekintettel a basszusgitár soundra. Gyakorlatilag az összes dalra más-más gitár és bass soundot kevertünk ki úgy, hogy még belül maradjunk egy bizonyos határon és egységes maradjon az anyag. Nagy kihívás volt ez főleg annak tekintetében, hogy az első single (“Time To Die”) még 2020 júniusában jelent meg, akkor kellett megkevernünk, majd azt követte egy újabb dal (“Goddamn”) 2021 tavaszán, az összes többi dalt pedig tavaly szeptemberben fejeztük be.
RS: Hogy írnád le az elmúlt három éveteket?
2019-ben még javában turnéztunk a Desertdrive lemezzel, írtuk az új dalokat és nagy szintlépést terveztünk 2020-ra mind az élő show tekintetében, mind a lemezmunkálatokban. Az utóbbi két év teljesen összefolyik, a vírushelyzet miatt teljesen szétcsúszott a koncertezési menetrendünk, pedig régebben ez volt talán a legfontosabb. Megnyertük a fődíjat a 2020-as online Wacken Metal Battle Extra-n, nagyon jól esett, hogy ilyen sokan támogattatok minket. A turnézás háttérbe szorulásával többet foglalkoztunk az új dalokkal, ami egy kicsit idegen volt, hiszen a korábbi lemezeknél a szoros stúdiós határidők miatt nem volt lehetőségünk ennyit kísérletezni. Pályáztunk is közben, kaptunk NKA támogatást az új lemezre, ami nagy segítség volt, illetve közönség nélküli koncertre is, amit az esztergomi Sportalshow-ban rögzítettünk, ez a videó megtalálható a YouTube csatornánkon is. Sokat készültünk a tavaly májusi Open Music Channel-es élő stúdiókoncertünkre, azt is elég nagy megmérettetésnek éltük meg. Közben végig az új anyaggal foglalkoztunk és amikor tudtunk akkor játszottunk élőben.
RS: Mit gondoltok, ebben a fos helyzetben, hogy lehet majd koncertezni?
Sajnos egyelőre nem túl jók a kilátások. A mi szintünkön nagyon érezni a járvány hatását, nekünk nyilván nem mindegy, ha vidéken csak a fele vagy a harmada jön el a közönségünknek. Sok esetben sajnos nullára sem jön ki ilyenkor a költségvetésünk, így újra kell terveznünk a turnézás körüli elképzeléseinket. Még a lemezbemutatónk sem fix, mert természetesen szeretnénk, ha minél többen eljönnének, de amíg visszatérően “csúcson van” a járvány év elején, addig sajnos kevés értelmét látjuk tavasz előtt.
RS: Mit gondolsz, visszaáll valaha az élet úgy, mint anno 2019 előtt?
Ez egy nagyon nehéz kérdés, de tartok tőle, hogy nem. Télen a beltéri maszkolás boltokban meg egyéb helyeken (ahol nem kérnek oltási igazolványt) maradni fog szerintem, és bár én sem imádom a maszkot, de úgy gondolom, ez viszonylag minimális vérveszteség. Az sokkal jobban zavar, hogy koncerteken nem tudom már úgy elengedni magam, mint korábban, hogy a rám/ránk jellemző közvetlenségnek valamennyire gátat szab az, hogy óhatatlanul is meggondolom, mielőtt a szájába tolom a közönségnek a mikrofont, vagy ilyesmi. Nem akarom, de mégis eszembe jut. Valószínűleg meg kell tanulnunk együtt élni azzal, hogy egyre több tényező lesz, ami átalakítja a mindennapjainkat a járványon túl is - a klímaviszontagságokon át a dezinformáció, a társadalmi széttagoltság, a gazdasági bizonytalanság, az árak beláthatatlan emelkedése - mind olyan dolog, amik még jobban szorongásra késztetnek azon túl, hogy próbálod élni az életed és járni az utadat valahogy.
RS: Számotokra adott valami pluszt ez a rohadt járvány?
A legjobb dolog személy szerint nekem az Open Music Channel volt, ahol műsorvezetősködöm, túlzás nélkül állíthatom, hogy megmentett az idegösszeomlástól az, hogy a zene közelében tudtam maradni valamilyen formában. A Locked & Loaded feldolgozások (coverek), amiket csináltunk a lezárások alatt, új ajtókat nyitottak meg, sok király új emberrel megismerkedtem és énektechnikailag is kihívásokat jelentettek, tovább tudtam képezni magam. A Red Swamp-on kívül csatlakoztam pár új zenei projekthez is, nagyon tehetséges zenészekkel. Ezek maradnak az élőzenei vonalon, de más műfajt képviselnek, alig várom, hogy megmutathassuk őket. Zenekarilag sokkal jobban összeszoktunk és az új lemez kihívásainak megugrása is csak jobban összekovácsolt minket.
RS: Számodra mit jelent az, hogy stonerrock/stoner/smoker?
Egyfajta komfortot, kiszámíthatóságot, a legjobb értelemben. Ritkán hallgatok stoner zenét egymagamban, mert akkor sokszor úrrá lesz rajtam, hogy “jaj, ezt a riffet is hallottam már százszor”, de annál nagyobbat üt és többet ad ez a stílus, amikor élőben hallom. Sőt mi több, hatalmas öröm, hogy ha valamelyik zenekar meg tud lepni valami újjal a műfajon belül, vagy úgy tudja keverni a rég bevált dolgokat, hogy azok új értelmet nyerjenek. Pár szóra leszűrve egyébként: barátok, zene, sör, fű és jó hangulat.
A FÉNYKÉPEK A ZENEKAR FACEBOOK OLDALÁRÓL SZÁRMAZNAK!
