Nagy barátja vagyok a mindenféle crossover zenéknek, nem bántja a fülemet az eklektika, de anno a Zeal & Ardor bemutatkozó albumát nem bírtam megemészteni. Az egész Z&A sztori ugye onnan indult, hogy Manuel Gagneux frontember a 4chan-en arra buzdította a fórumozókat, hogy mondjanak két műfajt, amiből ő fél óra alatt összereszel valamit. A black metal, illetve az afro-amerikai spirituálék összeeresztése kétségtelenül izgalmas kísérlet, ami kicsiben még működhet is, de erre a koncepcióra zenekart építeni elég kétesélyes vállalás. Gagneux számítása végül olyannyira bejött, hogy a formáció immáron a harmadik albumánál tart, amely szimplán a Zeal & Ardor címet kapta.
Gagneux annak idején egymaga rögzítette a debüt albumot, kvázi megfelelve a 4chan-es kihívásnak, ami nálam rögtön alávágott a hitelességnek és csak még jobban aláhúzta a lemez modorosságát (az meg már teljesen privát vélemény, hogy a két műfaj annyira megy egymáshoz, mint a térdzokni meg a szandál). Érdeklődés hiányában aztán szem elől tévesztettem a Z&A-t, a második lemezük egy az egyben ki is maradt, szóval mondhatni volt időm rápihenni a legújabb “címnélkülire”. Tradicionálisan a bemutatkozó anyagok viselik kizárólag a banda nevét, szóval egy untitled lemez felbukkanása a későbbi diszkográfiában valamiféle újradefiniálást sejtet, így egy kicsit lelkesebben nyomtam rá a play gombra, hátha a Zeal & Ardor is lenullázza a számlálót.
A rossz hír az (számomra), hogy nem lett tökéletes a reset, Gagneux úgy látszik még mindig nem tartja teljesítettnek a kihívást és bár továbbra is túlsúlyban vannak a black metal/spirituálé mashupok, az olyan “tradicionális” dalok, mint a Golden Liar, a Church Burns vagy a Bow azért megmutatják, hogy miben rejlik a Z&A igazi erőssége.
Nem akkor jók ők, amikor Gagneux izomból bele károg valami csapkodós black témába, hanem amikor a labda az afro-hagyományok térfelén pattog, és előbújik a saját hang. Ilyen csúcspont még az album végére rejtett J-M-B is, amit akár a Living Colour is szívesen örökbe fogadna, azonban sajnos ez is csak egy elszalasztott ziccer, ami az alig két perc játékidőnél több törődést érdemelt volna. Néhány nótában úgy, ahogy sikerül azért organikusabban integrálni a black metalos elemeket (Run, Death to the Holy, Hold Your Head Low), de az olyan post-rockba oltott szerzeményeket, mint mondjuk az Emersion már nem tudom mire vélni. Egy számmal korábban Gagneux teli torokból még azt üvölti, hogy “Where is your fucking god?”, utána meg elmegy csajozni a plázába? Ennek a tudathasadt állapotnak a mélypontja a Götterdämmerung, ahol ékes német nyelven kapjuk az arcunkba azt az okkult faszságot, amihez a Z&A-nak valójában semmi köze.
Én bizony azt mondom ideje térfelet választani és csak simán szívből, nem pedig receptre zenélni, mert még mindig kilóg a kecske láb, pedig anélkül is rejlik annyi eredetiség a Zeal & Ardorban amivel simán kitűnnek a pályatársak közül. Mindezek ellenére (vagyis inkább ezért) jár a négy koponya.
