A tengerentúli metal színtér bő másfél évtizeddel ezelőtt a metalcore és a deathcore matricákkal felcímkézett csapatoktól volt hangos. Az utóbbinál maradva; az egyéni habitus, illetve a hallgatói ingerküszöb kérdése volt, hogy a hagyományos metalon szocializálódott tábor mit tud kezdeni ezekkel a fiatal bandákkal. A promó fotók mennyire tolerálhatók a jólfésült, nyaktetovált, fültágítós fiatalemberekkel, akik tucatszám keménykedtek „S”-es méretű pólóikban a rock magazinokban és az internetes szakmai fórumokon.

Nekem a zenekari képeket negligálva kivételes esetekben sikerült belefutnom ebben az időszakban is olyan zenekarokba, akik hosszabb-rövidebb ideig befészkelték magukat a lejátszómba. A kanadai Despised Icon esetében ráadásul nem is feltétlenül kellett azon görcsölni, hogy véletlenül nehogy megpillantsunk egy fényképet a bandáról. A jólfésült fiatalemberek ugyanis kifejezetten visszafogott arcukat mutatták a sajtófotókon, jóllehet az általuk tálalt muzsika alapján a belső felszültség majd szétfeszítette őket.

A külsőségeket végképp elfeledve a korai Despised Icon voltaképpen – szerintem - szimplán egy technikás groove-os death metal banda volt, mindenféle core-ság nélkül. Az pedig, hogy a mai napig aktívak, részemről már csak egy plusz adalék, a lényeg ugyanis számomra velük kapcsolatban a március folyamán épp tizenhetedik életévébe lépő The Healing Process volt. A szóban forgó anyag a montreali hatos második nagylemeze volt, egyben az első olyan korongjuk, amit egy nagynevű kiadó, a Century Media gondozott.

A lemez minden különösebb apropót nélkülözve január elején kapott egy új keveréssel és remasterrel megfejelt újrakiadást. A maga idejében az eredeti cucc is faltörő módon dörrent meg, így értelemszerűen a frissítés az összkép szempontjából már csak afféle extra lett. A hattagú brigád két énekessel dolgozott, akik a death metal és a grind vokalizálás szinte teljes skáláját felvonultatják, a sikításokkal és a rikácsolásokkal ugyan csínján bánnak, ellenben a malacvisítást például rendszerint előhúzzák a kalapból. A lényeg pedig a mélyebb, öblösebb énektémákon van, persze az ének szót kéretik többszörösen is idézőjelbe tenni. A két gitáros esetenként The Dillinger Escape Plan-módra meg is tördeli a témákat.

A The Sunset Will Never Charm Us tökéletes példa erre a káoszra, ahol a röfögős vokálok alatt olyan ritmusmunka folyik, amilyet Dimebag produkált a The Great Southern Trendkill című Pantera lemez legelvetemültebb témáinak előadásakor. A dobtémák között gyakori vendégek a blastbeatek, melyek a legváratlanabb helyeken bukkannak fel, mivel a hatos tudomást sem vett a dalszerkesztés alapvető szabályairól. A végkifejlet káosza olyan érzetet kelt, mintha a fiatal Frank Mullen (Suffocation) vokálozna a Need To Control korszakos Brutal Truth valamelyik témájára. A kilenc tételes mű egyébként bő fél óra terjedelemben marcangolja szét a hallgatót.

A The Healing Process nem egy könnyű falat, a meghallgatás folyamata pedig kötve hiszem, hogy egy mezei zenehallgatónak bármilyen lelki gyógyulást hozhatna. Az idei újrakiadás bónusza egy hattételes koncertfelvétel, melyet még 2008-ban, Montrealban rögzítettek és DVD verzióban korábban már elérhető volt. A The Healing Process és a banda legnagyobb erénye nálam a kiszámíthatatlanság, az, hogy a dalok még a sokadszori találkozás alkalmával is képesek meglepni. A reklámszöveg kanadai deathcore úttörőkként jellemzi a bandát, de tetszés szerint felcímkézhetők akár groove-os, technikás death grindnak; a lényeg, hogy a The Healing Process ma is képes maradandó élményt nyújtani.