RockStation

Animals As Leaders - Parrhesia (Sumerian Records, 2022)

Kevesen vannak azok, akik sejtik, értik, tudják

2022. március 28. - sebiszabi

parrhesia.jpg
Szögezzük le gyorsan, hogy az Animals As Leader (továbbiakban AAL) új lemeze esetében nem fogunk mélyre mászni és nagy zeneelméleti megfejtésekkel pózolni. Mert kevesek vagyunk ehhez. Azt gondolom, hogy ezen a sárgolyón nagyon kevesen vannak azok, akik sejtik, értik, tudják, hogy pontosan mi és miért történik egy AAL lemezen. Már a korábbi lemezeik esetében is "csak" zenekedvelő flótásokként utaztunk velünk és igyekeztünk valami kapaszkodót találni érzelmi és hangulati alapon. Ennél több nem megy. Ahogy Messit is csoda nézni a tévében, amit művel a pályán, de egy-az-egyben kiállni ellene cselezni minimum súlyosan kínos lenne. Gyorsan tudjuk le a kötelező köröket: instrumentális, poliritmikus, ritmusképlet, progresszív - többet ezeket a szavakat nem használjuk ma.

Aki nem vágná, Tosin Abasi hajtotta AAL egy istentelen zsenikből álló trió (Javier Reyes, Matt Garstka), akik immár az ötödik lemezükön adják elő a kortárs haladó szellemű zene aktuális csúcsteljesítményét. Kis összekacsintós poén, hogy az idei lemezük címe, a Parrhesia egy beszédstílus (="elfogulatlan modor a beszélgetésben") forma latinul - figyelembe véve, hogy egy büdös szó nem hangzik el (ezen) a lemezen (se), azé' vicces.

A megjelenés előtt nagyjából egy héttel megkaptuk a lemezt, hogy hallgassuk, ismerkedjünk vele és a webes lejátszó a lemez végén nem áll meg, körbe-körbe ment az album. Az első 6-7 kör úgy ment le, hogy nagyjából nem tudtam, hogy hol van a lemez eleje-vége, épp hol járunk?! Komplett munkanapok mentek el úgy, hogy egész nap csak a Parrhesia szólt. Az ismerkedős részben csak a kislemezként kiadott Monomyth adott némi támpontot, mert nyilván már azt is szarrá hallgattam, így tudtam felmérni azt, hogy "jah, oké. Körbeértünk megint".
Egészen zavarbaejtő, hogy noha hallgatok a sablon rock/metaltól eltérő bőven bonyolultabb zenéket, mégis úgy egy hét masszív Parrhesia képzés után vagyok úgy, hogy "okés, ezt vágom, ez a Red Miso" - ez az egyik kedvencem az albumon. De ehhez tényleg kb. 30-szor ment eddig le nálam a lemez - minimum.

Az egész lemez egy briliáns agymenés, de sokkal jobban bejön a Parrhesia, mint a hat évvel ezelőtti The Madness Of Many. Ott sokkal többször éreztem, hogy a lemez öncélú hangszermaszturbációba fullad bele. Ott mindent feláldoztak a technikai tökéletesség oltárán. A Parrhesia esetében valahogy a patikamérlegen kimért Z-E-N-E most sokkal élvezhetőbb lett az egységsugarú zenekedvelő számára is, nem csak a zeneakadémiára járó kockáknak. A kb. 37 percnyi játékidőt amúgy ügyesen nyújtják el repetatív mintákkal, amitől nagyjából fingja nincs az embernek, hogy mióta szól az adott riff. Például a Monomyth, a Micro-Aggressions, a Gordian Naught is sokkal hosszabbnak tűnik, mint valójában. Viszont ezeken a riffeken megtámaszkodva olyan gitárszőnyegek dobják fel ezeket a dalokat is, hogy rögtön feledtetik a monotóniát.

aal2021.jpg

A korábban már említett Red Miso elszállós témájára nincsenek szavaim, jelzőim. Tökre érthetetlen, hogy miért nem hallottam ezt a gitárszólót sehol sem. Annyira magától értetődően mászott a fülembe, mintha mindig is erre a dallamra vártam volna.
A másik nagy kedvenc a Thoughts and Prayers, nagyjából pont azért, ami miatt a Red Miso is elkapott. A vonalvezetése talán egyszerűbb, mint a lemezen található többi tételnek - bár a középrészen itt legyen ember a talpán, hogy tartani akarja a fonalat. A legtipikusabb AAL dal címet viszont Gestaltzerfall viszi haza, de nem pejoratív értelemben, semmi negatív éllel. Szuper dal ez is persze, csak épp messziről jól kivehetők a klisék.
Ami még érdekes, hogy a Gestaltzerfall után az Asahi közel kétperces kiállása ízlésesen megakasztja a lemez lendületét és lüktetését, de nem bírom nem belehallani a Pink Floydból jól ismert hajlításokat a gitáron. A kelleténél nagyobb a Pink Floyd kattanásom, ez is benne van, de én kis Division Bell utóízt éreztem.

Azt én nem tudom eldönteni, hogy The Madness Of Many és a Parrhesia között eltelt hat évben zeneileg, technikailag az Animals As Leaders mennyit és hova fejlődött, mert ahonnan én nézem, már a 2014-es The Joy Of Motion is (mennyire szeretem azt a lemezt is...) a progresszivitás csúcsa volt. Nagy különbség viszont, hogy míg a The Madness Of Many szerintem végtelenül tökéletesre polírozott, de tökéletességében rideg és nem túl szerethető album volt, addig a Parrhesia egy nagyon is élvezhető lemez. Nem könnyen fogyasztható, követeli az ember figyelmét és türelmét. De basszus: egy AAL lemez sosem a könnyen oldódó metallemez kategória! Ez itt kérem zenei top produkció a progmetal zászlóshajója. Mi, akik szeretjük Tosin Abasi és haverjai dolgait, így állunk neki az aktuális kiadványuknak, máshogy nem lehet.

Itt a RockStationnél öt csillagot (oppardon koponyát) szoktunk osztogatni legfeljebb egy-egy jobban sikerült alkotásért, de most ez is kevés ide! Jó lenne újra elcsípni őket valami hazai, vagy közeli buliban, mert ugyan anno a The Joy Of Motion turnéján már láttam őket sok éve, meghatározó élmény volt, de ezt a lemezt muszáj lenne élőben is magamhoz venni.

5kop.png

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr5817787860

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum