Szögezzük le gyorsan, hogy az Animals As Leader (továbbiakban AAL) új lemeze esetében nem fogunk mélyre mászni és nagy zeneelméleti megfejtésekkel pózolni. Mert kevesek vagyunk ehhez. Azt gondolom, hogy ezen a sárgolyón nagyon kevesen vannak azok, akik sejtik, értik, tudják, hogy pontosan mi és miért történik egy AAL lemezen. Már a korábbi lemezeik esetében is "csak" zenekedvelő flótásokként utaztunk velünk és igyekeztünk valami kapaszkodót találni érzelmi és hangulati alapon. Ennél több nem megy. Ahogy Messit is csoda nézni a tévében, amit művel a pályán, de egy-az-egyben kiállni ellene cselezni minimum súlyosan kínos lenne. Gyorsan tudjuk le a kötelező köröket: instrumentális, poliritmikus, ritmusképlet, progresszív - többet ezeket a szavakat nem használjuk ma.
Aki nem vágná, Tosin Abasi hajtotta AAL egy istentelen zsenikből álló trió (Javier Reyes, Matt Garstka), akik immár az ötödik lemezükön adják elő a kortárs haladó szellemű zene aktuális csúcsteljesítményét. Kis összekacsintós poén, hogy az idei lemezük címe, a Parrhesia egy beszédstílus (="elfogulatlan modor a beszélgetésben") forma latinul - figyelembe véve, hogy egy büdös szó nem hangzik el (ezen) a lemezen (se), azé' vicces.
A megjelenés előtt nagyjából egy héttel megkaptuk a lemezt, hogy hallgassuk, ismerkedjünk vele és a webes lejátszó a lemez végén nem áll meg, körbe-körbe ment az album. Az első 6-7 kör úgy ment le, hogy nagyjából nem tudtam, hogy hol van a lemez eleje-vége, épp hol járunk?! Komplett munkanapok mentek el úgy, hogy egész nap csak a Parrhesia szólt. Az ismerkedős részben csak a kislemezként kiadott Monomyth adott némi támpontot, mert nyilván már azt is szarrá hallgattam, így tudtam felmérni azt, hogy "jah, oké. Körbeértünk megint".
Egészen zavarbaejtő, hogy noha hallgatok a sablon rock/metaltól eltérő bőven bonyolultabb zenéket, mégis úgy egy hét masszív Parrhesia képzés után vagyok úgy, hogy "okés, ezt vágom, ez a Red Miso" - ez az egyik kedvencem az albumon. De ehhez tényleg kb. 30-szor ment eddig le nálam a lemez - minimum.
Az egész lemez egy briliáns agymenés, de sokkal jobban bejön a Parrhesia, mint a hat évvel ezelőtti The Madness Of Many. Ott sokkal többször éreztem, hogy a lemez öncélú hangszermaszturbációba fullad bele. Ott mindent feláldoztak a technikai tökéletesség oltárán. A Parrhesia esetében valahogy a patikamérlegen kimért Z-E-N-E most sokkal élvezhetőbb lett az egységsugarú zenekedvelő számára is, nem csak a zeneakadémiára járó kockáknak. A kb. 37 percnyi játékidőt amúgy ügyesen nyújtják el repetatív mintákkal, amitől nagyjából fingja nincs az embernek, hogy mióta szól az adott riff. Például a Monomyth, a Micro-Aggressions, a Gordian Naught is sokkal hosszabbnak tűnik, mint valójában. Viszont ezeken a riffeken megtámaszkodva olyan gitárszőnyegek dobják fel ezeket a dalokat is, hogy rögtön feledtetik a monotóniát.
A korábban már említett Red Miso elszállós témájára nincsenek szavaim, jelzőim. Tökre érthetetlen, hogy miért nem hallottam ezt a gitárszólót sehol sem. Annyira magától értetődően mászott a fülembe, mintha mindig is erre a dallamra vártam volna.
A másik nagy kedvenc a Thoughts and Prayers, nagyjából pont azért, ami miatt a Red Miso is elkapott. A vonalvezetése talán egyszerűbb, mint a lemezen található többi tételnek - bár a középrészen itt legyen ember a talpán, hogy tartani akarja a fonalat. A legtipikusabb AAL dal címet viszont Gestaltzerfall viszi haza, de nem pejoratív értelemben, semmi negatív éllel. Szuper dal ez is persze, csak épp messziről jól kivehetők a klisék.
Ami még érdekes, hogy a Gestaltzerfall után az Asahi közel kétperces kiállása ízlésesen megakasztja a lemez lendületét és lüktetését, de nem bírom nem belehallani a Pink Floydból jól ismert hajlításokat a gitáron. A kelleténél nagyobb a Pink Floyd kattanásom, ez is benne van, de én kis Division Bell utóízt éreztem.
Azt én nem tudom eldönteni, hogy The Madness Of Many és a Parrhesia között eltelt hat évben zeneileg, technikailag az Animals As Leaders mennyit és hova fejlődött, mert ahonnan én nézem, már a 2014-es The Joy Of Motion is (mennyire szeretem azt a lemezt is...) a progresszivitás csúcsa volt. Nagy különbség viszont, hogy míg a The Madness Of Many szerintem végtelenül tökéletesre polírozott, de tökéletességében rideg és nem túl szerethető album volt, addig a Parrhesia egy nagyon is élvezhető lemez. Nem könnyen fogyasztható, követeli az ember figyelmét és türelmét. De basszus: egy AAL lemez sosem a könnyen oldódó metallemez kategória! Ez itt kérem zenei top produkció a progmetal zászlóshajója. Mi, akik szeretjük Tosin Abasi és haverjai dolgait, így állunk neki az aktuális kiadványuknak, máshogy nem lehet.
Itt a RockStationnél öt csillagot (oppardon koponyát) szoktunk osztogatni legfeljebb egy-egy jobban sikerült alkotásért, de most ez is kevés ide! Jó lenne újra elcsípni őket valami hazai, vagy közeli buliban, mert ugyan anno a The Joy Of Motion turnéján már láttam őket sok éve, meghatározó élmény volt, de ezt a lemezt muszáj lenne élőben is magamhoz venni.
