A bostoni Wilderun tiszteletbeli európai, pontosabban svéd zenekar is lehetne. Az Újvilágból érkezett formáció muzsikája ugyanis ezer szállal kötődik az ezredforduló környékén csúcsra járatott dallamos, progos svéd death metalhoz, elsősorban pedig egy bizonyos Mikael Åkerfeldt zenekarához. Az összehasonlítás feltehetően már a könyökükön jön ki, de ettől még nem mehetünk el szó nélkül a párhuzamok mellett. Annál inkább sem, mert az Epigone (azért nem kiköpött Opeth epigonokról van szó…) voltaképpen a zenekar nemzetközi bemutatkozása.
Az Opeth-hez hasonlóan a Wilderun mögött is egy kreatív géniusz áll, a többiek pedig lényegében a fő dalszerző kísérő muzsikusai. A Wilderun agya egy bizonyos Evan Anderson Berry. Az énekes/gitáros/billentyűs/dalszerző/agytröszt 2008-ban hívta életre a formációt. A négy évvel később megjelent debütáló album kiadását megelőzően pedig a Wilderun négy, majd a második korongtól öt fősre bővült. Az első három lemez kivétel nélkül szerzői kiadásban jelent meg, a 2019-es évjáratú, sorrendben a harmadik Veil Of Imaginationt viszont a Century Media tavalyelőtt újra kiadta. Az Epigone pedig január legelején alapból a német kiadó színeiben látott napvilágot.
Már az elején el kell árulnom, hogy az első három lemez ismerete nélkül futottam bele az idei korongba. Sőt a lentebbi fenntartásaim ellenére azt is ki kell jelentenem, hogy a már emlegetett nyilvánvaló párhuzamok ellenére is meggyőzött Berryék negyedik nekifutása. Az Epigone nem az a fajta lemez, amit bárhol, bármikor fel lehet tenni, és tetszés szerint szólhat a háttérben. Az Epigone az a korong, ami energiát, odafigyelést, időt igényel a hallgatótól. Sokszor már az első kettővel hadilábon állunk, nem is beszélve a harmadikról. Ebbe a lemezbe viszont nem érdemes csak úgy belehallgatni.
A nyitó metalmentes, és a hatvanas évek folk rockját megidéző, vonós hangszerekkel aláfestett Exhalert akár intronak is nevezhetném. A negyedórás Woolgatherer hasonló szellemben folytatja a hangulatteremtést. A metalos zúzdák pedig a svéd tanítómesterek két évtizedes lemezeinek dramaturgiája szerint hol a legváratlanabb pillanatokban ütik fel a fejüket, és veszik át hosszabb-rövidebb időre az irányítást, hol pedig fokozatosan építkeznek. Berryék nem zárkóznak el a black metalos zúzdák integrálásától sem, melyek magasztos, emelkedett hangulata többször is felveti a Forefather dolgaival való párhuzamot. Az extrém vokál ellenben ilyenkor fő szabály szerint nem a tipikus fekete fémes rikácsolás, hanem természetesen az Åkerfeldt-féle pincemély hörgés. Az említett Woolgatherer vége felé szerepet kapott zúzás tetejébe azonban beköszönnek a nagyívű kórusok is, hogy egy ambientes hangjátékkal zárják le az első nagyeposzt. Az ötös egyébként a hagyományos rockzenei hangszerek mellett kész arzenált sorakoztatott fel; a jól megszokott szintetizátorok és akusztikus gitárok mellett mandolin, akusztikus cimbalom, sőt talán még fúvósok is akadnak a hangképben. A soron következő Passengert hallgatva úton-útfélen emlékeztetnem kell magam arra, hogy nem valami 2002 környéki kiadatlan Opeth szerzeményt hallok. A dallamos vokálok ebben a tételben copy paste-technológiával hozzák Mikael húsz évvel ezelőtti önmagát. Az Identifier esetében mintha a dal címe helyettem is beszélne; ebben a szintén nagylélegzetű tételben érzem leginkább az egyéni ízeket. Az Ambition közjátéka után következő, több fejezetre bontott Distractiont hallgatva pedig végleg meggyőztem magam arról, hogy nincs értelme kötözködni a nyilvánvaló párhuzamokon.
A CD verzió bónusza egyébként egy Radiohead feldolgozás, ami az összképhez érdemben már nem tesz hozzá. A zenekar maga rögzítette a dalokat, a végső keverés viszont Jens Bogren (na, már megint egy Opeth kapcsolat…) munkája. A veterán, de metal vonalon egyáltalán nem jegyzett Kim Keever grafikus által elkövetett borítókép pedig nálam az utóbbi évek egyik legszebb alkotása. A Wilderun esetében tehát mindent egybe vetve olyan az érzésem, mint közel két dekáddal ezelőtt az első Hellfueled vagy Astral Doors lemezek meghallgatásakor volt. A napnál is világosabb Ozzy, illetve Dio/Rainbow párhuzamok ellenére azok a bizonyos lemezek is hibátlanul működtek, jóllehet az egyéniség mindkét esetben kiköszörülhetetlen csorbát szenvedett.
Az Epigone is valami ilyesmi; annak ellenére, vagy talán épp azért, mert Opeth, maradéktalanul működik. Ez pedig nálam most elegendő a maximális pontszámhoz. Azt viszont nem hallgathatom el, hogy ha Berry és társai ennyire mereven ragaszkodnak egy már kitaposott zenei ösvényhez, előbb-utóbb zsákutcába fogják zárni magukat.
