A bűvész meg művész között nem csak betűnyi a különbség és ezt Jack White is jól tudja, hiszen jobbára a két kategória között kötéltáncolt eddigi karrierje során. Ha alaposan szemügyre vesszük a White-életművet, akkor inkább érzem főhősünket egy tehetséges illuzionistának, semmint ösztön zseni dalszerzőnek, bár ezzel ő maga vélhetően vitatkozna.

Lássuk be, hogy a White Stripes-nak csupán egy igazi slágere van, a The Raconteurs-t a Steady, As She Goes tette fel a térképre, a The Dead Weather nulla és bizony a szóló cuccokból sem lesz nemzedéki himnusz, ugyan akkor valamit mégis tud a pali, ami miatt mégsem kell Babylon Zoo-val vagy a The Connells-el versengenie a one-hit wonder kategóriában.

Jack White - aki amúgy szakképzett kárpitos - a stúdióban is ugyanazt műveli, mint a műhelyben:  a rock ‘n’ roll legjobb pillanataira zoomol rá, aztán szakszerűen felpolírozza, meg újrahuzatolja azokat, azonban az, hogy mikor válik el az iparosmunka a műtárgytól már egészen más értékek mentén dől el. Hogy milyen értékek birtokosa White, arról sokat elárul az 1991 óta működő kárpitos műhelyének Instagram oldala is (Third Man Upholstery), ahol művészi igényességgel újragondolt bútorokban gyönyörködhetünk. 

A Fear Of The Dawn is egy kipattintott régi kanapé új rugókkal meg friss afrikkal az azúrkék plüss huzat alatt, amin bár ülni is lehet, de nem arra való: míves színpadi kellék a “Nagyszerű Jack White” bűvész-showhoz, amin a bájos asszisztens várakozik a kettéfűrészelős mutatvány előtt. 

Az előzetesnek bedobott Taking Me Back, a What’s The Trick és a Hi-De-Ho kapásból olyan kabátujjba rejtett lapok, ami alapján már sejteni lehetett, hogy az egész pakli cinkelt, utóbbi meg különösen súlyos agymenés, amin Q-Tip (A Tribe Called Quest) vendégszereplése csavar még egy-kettőt. Ez a fajta ötlet halmozás aztán kitart végig, minden dalban van valami okosság, hangminta vagy effekt, ami nem engedi unatkozni a hallgatót, igazi secondhand zeneturkáló a lemez, ami meghálálja a többszöri hallgatást.

Kapunk ugyan némi gitárhősködést (Fear Of The Dawn, The White Raven), azonban fogyasztható adagokban, alkatrészként csupán, hogy ne menjen az összhatás rovására. Fontosabb összetevő a lüktetés, ami a dubos belassulástól (Eosophobia) egészen a széttördelt breakbeat-ig (Into The Twilight) végig ritmusban tartja a lemezt. Persze azért az olyan gitározósabb dalok, mint That Was Then, This is Now vagy a Morning, Noon and Night megidézik a White Stripes világát, én mégis közelebb érzem a Fear Of The Dawn-t a Beastie Boys Paul’s Boutique-jához, vagy valami  Beck cucchoz, mint mondjuk a Led Zeppelinhez.

Szóval ravasz faszi ez a Jack White, mert megint sikerült megvezetnie egy olyan anti-lemezzel, ami olyanra van csinálva, hogy simán rávágom az öt koponyát, pedig aztán nem tesz mást, csak jó arány- meg stílus érzékkel egymás mellé ragasztgat, ám a végeredmény szempontjából végül is édes mindegy, hogy amit hallunk az a valóság vagy csak illúzió.