Mindegy, hogy évekkel, évtizedekkel vagy akár csak hónapokkal ezelőtt csöppentél bele a metal világába, vannak olyan meghatározó zenekarok amiket mindenképp meg kell ismerned sőt, ha akarnád sem tudnád kikerülni ezeket a mérföldköveket. Előbb vagy utóbb biztos, hogy valamelyik haverod az orrod alá fog tolni egy-két Black Sabbath, Judas Priest, Slayer, Helloween vagy Iron Maiden albumot, hogy márpedig ezt meg kell hallgatnod. Innentől gyakorlatilag nem számít, hogy mennyire talált be nálad egy-egy meghatározó zenekar, nagy valószínűséggel tisztelettel tekintesz rájuk hisz nélkülük nem létezne mindaz ami mára a választott utadat jelenti.
Az Iron Maident tizenkét éves fejjel az akkor megjelent Fear of the Dark lemezzel ismertem meg egy-két évvel azután, hogy az AC/DC-nek köszönhetően elkapott a gépszíj. Azóta érdekes státuszban van nálam ez a zenekar, hisz sosem voltam a szó klasszikus értelmében vett “rajongójuk” mégis kölyökkorom óta tisztelem őket, sőt Bruce Dickinsont bizonyos szempontból példaképnek tekintem. Bakancslistás jelentőségük ellenére egészen eddig nem láttam őket élőben, hát nagyon itt volt az ideje…Pedig lehetőségben nem volt hiány hisz a legendás 1984-es - a keleti blokk néhány országába is eljutó - World Slavery Tour magyarországi állomása óta (ez egyben az első nagy nemzetközi heavy metal koncert volt Magyarországon) számos alkalommal megtiszteltek minket. De végre eljött ez a nagyon régóta aktuális pillanat.
Felvirradt a nagy nap…
Elég hosszúra nyúlt a várakozás tekintve, hogy a járványhelyzet miatt a Legacy Of The Beast Tour'21 keretében eredetileg tavaly Június 09-re tervezett budapesti fellépés majdnem napra pontosan egy évet csúszott. Ám ahogy arról korábban mi is beszámoltunk idén május 22-én az Iron Maiden nekiindult a Június 07-én Budapestet is érintő turnéjának.
Egy ilyen nagyszabású eseménynél amennyire csak lehet érdemes bebiztosítani a zökkenőmentes bejutást, mert tényleg bármi megtörténhet. Nem sokkal a kapunyitás után már sokadmagammal álltam a sorban a megjelölt bejáratánál és még jó, hogy így készültem, mert az automata beléptető nem akarta felismerni féltve őrzött tikettemet. Szerencsére hamar megoldódott a probléma így viszonylag rövid utánajárás és némi szervezői segítség után a gyepen találtam magam.
Gothic salsa?!
Bevallom, korábban még nem hallottam erről a hamburgi illetőségű “gothic metal” zenekarról. A koncert előtt próbáltam ugyan felvenni a fonalat de felvételről nem sikerült meggyőzniük. Élőben egy fokkal jobb volt a helyzet, de azt azért nem mondhatom, hogy a nagy lelkesedéstől fejvesztve rohantam a mörcspulthoz. A Lord of the Lost nagyjából a Deathstars és FFDP végpontokkal jelölhető tengelyen mozog. A színpadi jelenlét teljesen rendben van, Chris Harms énekes-frontember tisztességgel vitte a vállán a műsort és mind hangbéli adottságait tekintve, mind megjelenésében hozta az elvárhatót, de jelentősebb nyomot nem hagytak bennem, leszámítva persze a La Bomba című szalsza alapokra felhúzott morgolódást amit sajnos képtelen vagyok kiverni a fejemből.
Cserébe a műsor alatt egy igen kellemes közösségi élményben lehetett részem. Egy részeg fazon spontán performansza nyomán szóba elegyedtünk egy szimpatikus párral akik általános iskolás korú lányaikat Emilit és Lilit hozták el erre a koncertre. Mint kiderült a koncertre járás egyáltalán nem szokatlan családi program náluk és a lányok irigylésre méltó lazasággal meséltek arról, hogy - természetesen szülői kísérettel - hogyan küzdötték magukat egy 2018-as fesztiválon (kb. 9-10 évesen) a már nem emlékszem melyik zenekar koncertjének első soráig. Lehet, hogy ezek után jogosan leszek vádolható szentimentalitással de ez a beszélgetés megérintett. Eddig is tudtam, de mindig felemelő tapasztalni, hogy a metal szeretete a családokon belül is él és többek közt emiatt ennek a műfajnak nemcsak jelentős múltja, jelene de - mondhat bárki bármit - jövője is van.
Valami Amerika
Az előző fellépővel ellentétben a Shinedown neve nem volt ismeretlen számomra és lemezen is igen meggyőzőek, már ha a kedves hallgató nyitott a simára vasalt, könnyen emészthető Imagine Dragons szerű tipikusan amerikai rockzenére.
Élőben viszont egyáltalán nem tudtak lenyűgözni és még csak nem is szóltak jól. Számomra az egyetlen velük kapcsolatos pozitívum az volt, hogy a gitárosuk talpig lilában lépett fel a Groupama Arénában. Viszont velem ellentétben sokan kajálták a műsorukat, sőt olyan arcba is sikerül belebotlanom, aki kifejezetten miattuk vett jegyet.
Scream for me Budapest
A nézőtér közben rendesen megtelt. Már az átszerelés alatt nyomták a kivetítőkön a virtuális hangulatkeltő elemeket majd introként felcsendült az UFO zenekar Doctor Doctor című klasszikusa. Majd kigyúltak a fények és kibontakozott előttünk a Senjutsu lemez tematikájához igazodó történelmi japánt idéző színpadkép. A csoda elkezdődött.
Innentől személyesen is megtapasztalhattam, hogy teljesen mindegy hány Maiden koncertfelvételt láttam és hallottam az elmúlt harminc év során, fogalmam sem volt arról, hogy mit jelent mindez élőben.
Steve, Bruce, Dave, Adrian, Janik és Nicko bőven hatvan éves koruk felett is olyan teljesítményt nyújtanak a színpadon, amiről mások huszonévesen is csak álmodni mernek. Magától értetődő természetességgel hozzák mindazt a csodát amit az átlag földi halandó csak úgy hív: HEAVY METAL
Meggyőződésem, hogy valahol a lelke mélyén minden énekes Bruce Dickinson és minden basszer Steve Harris szeretne lenni. Ez a két személyiség - vagy mondjuk inkább úgy, jelenség - tökéletesen kiegészíti egymást. Míg Bruce a tőle elvárható professzionális színpadiassággal, a dalokhoz igazodó tematikus jelmezekkel és előadásmóddal “vezeti a műsort” addig az alapító Steve egy szál cargo gatyában és West Ham United trikóban, mégis tekintélyt parancsolóan uralja a terepet és közben úgy szólal meg a keze alatt a hangszer, ahogy senki másnak.
A show minden másodperce gondosan előre el van tervezve, mégis mindenki olyan lazasággal él a színpadon, hogy a folyamatosan cserélődő monumentális díszletekkel együtt is simán elhiszed, hogy “egy laza örömzenélést” látsz és hallasz.
Meggyőződéssel vallom és ez az este csak megerősített abban, hogy tökmindegy, hogy kislétszámú klub koncertről vagy több tízezres aréna showról beszélünk, a koncertélmény a küzdőtéren az igazi. Nem mondhatom, hogy a hangzásba itt-ott nem lehetett belekötni, de az összkép első pillanatától az utolsóig fantasztikus volt. Ehhez képest a nézőtéren helyet foglaló kedves kollégámtól azt a visszajelzést kaptam, hogy a megszólalás nem volt az igazi. Első gondolatom az volt, hogy “ember, mi tényleg ugyanazon a koncerten voltunk?”, de jobban belegondolva simán lehet, hogy igaza van. Hát így jártál haver…
Akárcsak a látvány a setlist íve is tökéletesen fel volt építve. Az új lemezes körök rögtön az elején le lettek futva és a monumentális díszlet előtt a még monumentálisabb “Samurai Eddie” is bemutatkozott, aki jó szokásához hűen az est folyamán más szerepben is visszatért.
Van egy olyan sejtésem, hogy a jelenlévők többsége egyetért velem abban, hogy a közel két órás csoda a második harmadban kezdett igazán beindulni és már “féltáv” előtt beindult az audiovizuális túladagolás következtében kialakult és végig kitartó katarzis. Nehéz kiemelni csúcspontot. Már a Sign of the Cross inkvizítori előadásánál, majd a Flight of Icarus csodálatos díszlete előtt lángszóróval hadonászó Bruce látványánál is felmerült bennem, hogy “hová lehet ezt még fokozni”.Aztán Fear of the Dark alatt azt hittem, hogy “eddig és nem tovább”, majd jött a személyes kedvenc Hallowed Be Thy Name...na itt már csak józan eszem megóvása volt a cél, majd az első ráadás blokkban előadott The Trooper során kibontakozó csata után előkerült a magyar zászló és a végső ráadás Aces High előtt felhúzott életnagyságú(?) forgó légcsavaros, jelzőfényes villogó “géppuskás” Spitfire vadászgép modell látványa volt az a pont ahol azt mondtam volna, hogy “na elmentek ti a francba”, ha nem lett volna eleve vége a koncertnek.
Ugye az elején azt írtam, hogy eddig nem voltam Iron Maiden rajongó…Eddig!!!
FOTÓK: MÁTÉ ÉVI, photographic.hu
