Újabb progresszív csodával lepte meg a rajongókat a Coheed and Cambria – írtuk nemrég a lemez megjelenésekor. A kolléga nem túlzott, minden dicséret és lelkendezés helyénvaló a Vaxis II anyaggal kapcsolatban. Nem mondhatom, hogy az elmúlt két hétben sikerült kiismernem ezt a csodát, de elmesélem, meddig jutottam.
A Coheed and Cambria egy bő húszéves prog rock zenekar Amerikából, a most tárgyalt lemezük már a tizedik. A jellegzetes zene és Claudio Sanchez összetéveszthetetlen énekhangja mellett a csapat különlegessége abban rejlik, hogy minden albumuk konceptlemez. Ezek ráadásul – egy kivétellel – egymáshoz is kapcsolódnak, és egy sci-fi saga egy-egy fejezetét mesélik el. A történet címe The Amory Wars, és a két főhőse Coheed Kilgannon, valamint a felesége, Cambria Kilgannon. (Igen, innen a név, ha újságíró kérdezi.) A 2018-ban kiadott első Vaxis rész és a most megjelent folytatása egyfajta előzménytörténet, aminek címszereplője egy szökevény-pár gyermeke. Azt is megtudtuk, hogy összesen öt Vaxis album lesz majd. A Coheed and Cambria „univerzum-építése” nem szorítkozik kizárólag a zenére; a kapcsolódó videók, képregények és könyvek együtt egy teljes multimédia-élményt adnak. Korábban egy mozifilmről is szó volt, de azt egyelőre nem sikerült tető alá hozni. A szövevényes történet teljes befogadásához a lemezek mellett a többi „tananyag” ismerete is szükséges, de ez nem von le az album élvezetéből, inkább bónuszként értelmezhető. Egy igazi Co&Ca nörd persze örömmel merül el ebben a világban, fedezi fel a különféle oda-vissza-utalásokat, zenei és egyéb easter eggeket. Itt kell bevallanom, hogy én nem a The Amory Wars történéseivel kelek és fekszem, így mostantól pusztán a zenére szorítkozunk.
A Vaxis II elkészítése és kiadása jó hosszú időt ölelt fel, amit a covid és gyártási problémák is hátráltattak. Érdekesség, hogy még 2019-ben íródott egy Hallelujah Quarantine című dal is, amit végül nem adtak ki, félve a szinte borítékolható félremagyarázásoktól. Emiatt aztán a hosszúra nyúlt felszopó (marketingül: teaser) időszakban négy előzetes dalt is megmutattak a lemezről. Engem sikerült felcsigázni, és izgatottam vártam a teljes cuccot, de az is igaz, hogy az anyag egyharmadát ezzel ellőtték, közte néhány csúcsponttal. Megfigyeltem továbbá, hogy a zenekar különösen vonzódik a hosszú címekhez. A lemez teljes címe Vaxis II: A Window of the Waking Mind, de ennél hosszabbak is akadnak az életműben. Ugyanez igaz a dalokra is, képzeljük csak el egy rádiós kívánságműsorban:
- Csókolom, szeretném kérni a Coheed and Cambria zenekartól a Rise, Naianasha (Cut the Cord) című dalt, és küldeném a negyedik cének, és mindenkinek, aki szereti.
- Nincs meg.
Ünnepélyes, monumentális intró, vagyis inkább nyitány indítja a lemezt (The Embers of Fire). Nagyzenekari hangszerelésével nemcsak az emelkedett hangulatot alapozza meg, de keretbe is foglalja a zenét, ugyanis a motívuma visszatér az utolsó tétel végén. A Beautiful Losers pontosan jelzi, mire számíthatunk a Vaxis II-n, és megmutatja, mit értett Claudio azon, hogy előremutató anyag készült. Elsőre felfoghatatlan, össze-vissza töredezett ütemek, a gitárok viszonylag a háttérben, pedig kettő is van. A dalt egyértelműen az ének viszi a hátán, amiben a dallamos, szinte popos refrén sokat segít. Claudio bátran használ effekteket az éneken, még a sokak szemében tabunak számító autotune is fel-felbukkan később. Persze itt nem a hiányosságokat kell „retusálni” vele.
A következő Comatose is hasonló, és prog bandától szokatlanul alig háromperces. Ennek oka, hogy ez a dal még inkább ének-központú. Se intró, se gitárszóló, csak a két versszak és egy rövid kiállás a közepén. Don’t get too close / I don’t wanna feel, fuck it, keep me comatose – szerintem sokan érzünk így olykor-olykor. A Shoulders volt az első dal, amit megmutattak a lemezről, még tavaly. Ebben több szerepet kap a gitár, legalábbis van egy értelmezhető riffje, meg mintha valami szóló-féleség is lenne benne. Azért írom ilyen bátortalanul, mert a dal egy nagy káosz, hiába a szirupos refrén, nehezen képzelem, hogy koncertfavorit lesz belőle. Fülhallgató erősen ajánlott, legalábbis az ismerkedési fázisban.
Aztán olyan érzésünk támad, mintha átkapcsoltak volna a Poptarisznya műsorra 1988-ba: szintis alapok, tuc-tuc dobolás (a fene se tudja, hogy gép, vagy igazi). Jó, 2022-ben nem újdonság, hogy egy lemezen műfajok keverednek, meg aztán szóltak előre, hogy nem a rajongótábor feltétlen kiszolgálása a cél, mégis, a metálos táborból érkezettek részéről lesz pár megnyúlt arc az A Disappearing Act hallatán. Vagy akár a The Liars Club-ot is mondhattam volna, legalább a refrénig. Ott ugyanis átváltanak pop-punkba, de ezen már meg sem lepődünk, talán csak azon, hogy mennyire természetesnek hat ez is. Elég magas színvonalú dalszerzői munkával állunk szemben, abból a fajtából, amit észre sem veszünk, hacsak direkt nem arra figyelünk. Ennél a dalnál sajnáltam leginkább, hogy nem hosszabb. Nem egy háromperces Rudess-Petrucci jellegű virgázás hiányzott belőle, csak annyira jó volt hallgatni, hogy mehetett volna még tovább.
Diszkréten és tapintatosan átsiklunk az Our Love balladán (a legnagyobbak is megbotlanak néha), és már itt is a lemezt záró dalhármas. Ezek már hosszabb kompozíciók, az utolsót, ami egyben a címadó is, további hat tételre bontották. A Ladders of Supremacy-t azok fogják igazán szeretni, akik matekos irányból közelítenek: hangszeres tobzódás, témahalmozás, még a fogódzónak szánt dallamokat is elhagyták. Tökéletes ellenpontja a Rise, Naianasha (Cut the Cord), a kedvenc dalom a lemezről. Sportnyelven szólva, ebben állt össze a csomag. Az ütem persze megint nem kettőnégy, a riff szinte folyik, viszont olyan refréndallamot írtak neki, aminek teljesen a rabja lettem. Indítványoztam is a családnál, hogy a macskát nevezzük át Great Destroyer-re. A téma ismét a szülő-gyerek kapcsolat, de amint ígértem, most a zenére összpontosítunk. Az a középrész is milyen már, istenem. Tessék meghallgatni, ide is tűzöm!
Az utolsónak trekkelt címadó csúcsra járatja a műfaj- és témahalmozást nyolc és fél percben. Nekem már túl sok helyenként, a musical területére tett kirándulásokat kihagytam volna. Más kérdés, hogy ha valaha hallhatnám koncerten, ott állnék tátott szájjal, talán még a nyálam is csorogna. A zárótétel – ahogy már szó volt róla – visszautal a bevezetőre, így ugyanolyan emelkedett hangulatban fejezzük be a lemezt, ahogy elkezdtük. Végig megvolt a pozitív hangulat, de a végére tényleg feltöltődik a hallgató.
Hosszan kotlottam ezen az ismertetőn, közben sokszor meghallgattam a Vaxis II-t. Még szerencse, hogy a Spotify nem pattog úgy, mint a Netflix, és nem kérdezi meg időnként, hogy itt vagy-e még, hehe. Az volt az érzésem, hogy minden alkalommal egy újabb réteg nyílt meg, és egyre közelebb kerültem a lemez befogadásához. És azt is éreztem, hogy közben jó nekem; nem „feladat” volt, hanem élvezet, ami azért nem minden lemezkritika alanyáról mondható el. És az is biztos, hogy ha majd a cikk megjelenik, nem ezt az albumot törlöm majd az almásnokiáról tárhely-felszabadítás ürügyén. Ha akarnék is kötözködni, nehéz dolgom lenne. Megvannak a zenei finomságok a kockáknak, a könnyed dallamok a kommersz arcoknak, a hangzás is barátságos, akár a popzene felől nézve is. Valóban modern és előremutató, ha úgy tetszik, progresszív – bár mára eléggé kiüresedett ez a jelző. És akkor ott van még az egész mondavilág, és az egyéb multimédiás kontent. A Coheed and Cambria nem underground csapat, bár érzésem szerint itthon nem sokan ismerik. Az sem véletlen, hogy a nagy európai fesztiválokon sem gyakran látjuk őket a dinoszaurusz bandák mellett/helyett főműsoridőben. Ha esetleg te is most találkozol velük először, vagy csak a nevüket hallottad eddig, klikkeld meg a videókat, és jó lesz, meglásd. Valaki nem tudja, hol lehet The Amory Wars képregényt kapni?
