A kiskunhalasi Jack a hazai underground egyik stabil tartópillére. Ez annak ellenére is így van, hogy csak egy valóban szűk réteg tud a létezésükről. Vatai Leviék ugyanis egy olyan lesajnált, puszta rosszindulatból köpködött műfajban mozognak, melynek itthon maréknyi tábora van. A négyes ezek ellenére a kilencvenes évek közepétől nyomja a maga által grindpunk-nak titulált muzsikát.
Ha jobban belegondolok, magyar földön manapság lényegében ők képezik az egyetlen stabil pontot ebben a műfajban. A képviselt stílussal szembeni kritikai felhangok jelentős része rosszabb esetben kimerül abban, hogy ez a műfaj „nem zene”, vagy szimplán évtizedek óta lerágott csont. Az előbbi fejtegetésébe most nem mennék bele, felesleges parttalan vitát generálni. Az utóbbi kapcsán meg csak annyit jegyeznék meg, hogy az utóbbi két-három évtizedben melyik az a metal vagy metal közeli irányzat, amit már nem csócsáltak agyon az egyes bandák. Jack-ék amúgy sem szorulnak a védelmemre, jól láthatóan tesznek erre az egészre, mennek a saját fejük után.
Nem állíthatom magamról, hogy részletekbe menően képben vagyok a csapat komplett munkásságával, de úgy érzem, nagy vonalakban azért eligazodom a kiadványaik között. A legutóbbi Jack anyag, a Niyazovval közös split nyúlfarknyi lett ugyan, de kifejezetten erősre sikeredett. A következő – hozzájuk képest - nagyobb lélegzetű kiadvány már jó ideje érett, hiszen ilyen utoljára 2015-ben gördült ki a kiskunhalasi próbateremből. Épp itt volt hát az ideje az újabb csapásnak. A négyes a Lobotómián sem esik túlzásba, a menetidő csak egy hajszálnyival több, mint negyedóra, de ezt most megfejelték nyolc percnyi élő felvétellel, ami nem más, mint hat Jack dal egybegyúrva. A bűvös félórától tehát még ezzel együtt is messze elmaradunk, azonban a CD-t lepörgetve így sem maradt bennem hiányérzet.
A grindpunk jelző első tagja inkább a zenei oldalra, az utóbbi pedig a csapat hozzáállására vonatkoztatható. A zenei rész maradt a jó megszokott korai Napalm Death/Extreme Noise Terror/Rudimentari Peny vonalon, a mentalitás révén pedig most is olyan nevek jutottak eszembe, mint például a Discharge. A tizenöt friss szerzeményben magyarul kapjuk az ukázt, de a CD bookletjét felütve elmerülhetünk akár az angol verziókban is. Levi sorai most sem keresztrejtvények, a Lobotómián is egyenesen küldi az arcunkba a kritikáit. A vokálokból egyébként a lényeget a füzet lapozgatása nélkül is ki lehet hámozni (pl. Regisztrált gyűlölet). A szövegekben jelenlévő konstans kritikai felhang ellenére mégsem fordul egyértelműen negatív irányba a korong.
A zenei alapok pedig nem merülnek ki a fénysebességű tekerésekben – bár az első két tételben alaposan megtapossák a gázpedált -, a gitáros Gabi előszeretettel szaggatja a középtempókat is. A Járulékos veszteség bevezetőjénél kicsit szusszanhatunk, de a nótában Brutal Truth-rokon disszonáns témák is felütik a fejüket. Hozzám az olyan egyenes vonalú kirohanások állnak igazán közel, mint az Elveszett háború, a Lakat alatt vagy a Mitch Harris-es rikácsolással feldobott Felszín alatt.
A házi stúdiós felvétel utómunkáit a finn Rotten Sound énekese, Keijo végezte, az anyag pedig kellően mocskosul szól; úgy dörren meg, mint egy jobb demo. Szerencsére nyoma sincs a kortárs grind mezőnyt is esetenként jellemző egyenhangzásnak, bár az ének a blastbeat-ek és darálások alatt a dobok mögött néha a háttérbe szorul (pl. Időzített bomba). A bónusz koncertrészlet is teljesen okés, amit hallani kell, az kivehető a nyolc percnyi zajkeltésből. A banda ismerőinek semmi újat nem mondok azzal, hogy a maga műfajában a Lobotómia egy újabb jól sikerült anyag. A grind-barátok tehát kockázatmentesen vállalkozhatnak az önkéntes Lobotómiára!
