Simon Collins és Kelly Nordstrom neve feltehetően csak a habzó szájú proggereknek mond valamit. Az előbbi figura amúgy annak a bizonyos Lily Collinsnak a féltestvére, aki annak a bizonyos Phil Collinsnak a lánya, akit mindannyian ismerünk abból a bizonyos progresszív rock zenekarként indult brit együttesből.

Simon tehát a ’70-es évek közepén szó szerint beleszületett a progresszív rockba. Emberünk az apai örökség letéteményeseként mint dobos/énekes funkcionál, de saját jogán némileg kevésbé ismert, mint az első mondatban emlegetett Kelly Nordstrom. Utóbbi úriember más generáció, és gitárosként már a ’90-es évek elejétől mozgolódik a progresszív rock peremvidékén. Nordstrom a Sound Of Contact zenekarral már jelentetett meg egy nagylemezt, szintén a német Inside Out-nál, melyen egyébként épp Simon Collins énekelt – bár már annak is egy évtizede...

Collins és Nordstrom ismeretsége tehát nem újkeletű. A teljesség kedvéért, és a későbbiek fényében indokolt még megemlíteni, hogy az ifjabb Collins az öregével egyezően nem egy keménykalapos progresszív rocker, a felmenőjéhez hasonlóan szólóban ő is elkalandozgat a pop irányába, sőt kifejezetten az elektronikus zenék felé is tett már kitérőket. A két muzsikus a még februárban debütált eMolecule projektben eresztette össze a progresszív rockot, a popot és a különféle – általam ismeretlen – leágazásokat képező elektronikus zenei irányokat. Az eredmény végül a tizenegy tételes futurisztikus konceptalbum, a The Architect képében öltött testet.

A lemez már csak a CD formátum kínálta időkorlátot szinte teljes egészében kitöltő terjedelme miatt sem bizonyul egy könnyű falatnak, de emészthetetlen hangszeres orgiának még véletlenül sem nevezhetném. A legtalálóbb leírás, ami pár hét után a The Architect-ről eszembe jutott, az a hangulatzene lenne. Sarkítva a dolgot – annak tudatában, hogy nem létezik ilyen kategória – egyfajta hangszeres ambient az, amiben a páros utaztatja az embert. A szerzemények igénylik a hallgató figyelmét, éppen ezért dalonként, részletekben, tessék-lássék módon felesleges is próbálkozni az eMolecule koncepciózus lemezével. Szóval, ha úgy érzed, hogy nincs egy bő órád egy ismeretlen lemezre, magadnak is szívességet teszel, ha inkább neki sem esel a Collins-Nordstrom projektnek.

A zenefolyam szabadon áramlik, az egyes szerzeményeken belül pedig egyaránt felfigyelhetünk Pink Floyd-os lebegésekre, ahogy akár djentes gitártémákra is. Ezek mellett pedig épp úgy itt vannak a ’80-as évek fantasztikus filmjeinek zenéit idéző részletek (pl. a Prison Planet középrészében), ahogy a Muse: The Resistance lemezének elektronikus törekvéseit eszembe juttató epizódok, sőt alkalmanként a robotikus ének miatt a Kraftwerk-hatás is be-beköszön. Collins amúgy - ha a sok instrumentális rész közepette épp akad közlendője - többnyire modorosan énekel. Szerzőtársa riffeléséről több helyen is a brit Threshold ezredforduló környéki dolgai, elsősorban az angolok Critical Mass című lemezének gitársoundja ugrottak be.

Az eMolecule lemezére évek – méghogy évek, inkább hónapok – múltán bizonyára csak azok fognak emlékezni, akiknek felcsillant a szemük a Sound Of Contact zenekar nevének felemlegetésekor, azaz itthon vélhetően tízes nagyságrendben mérhető azok száma, akiket a The Architect meg tud majd szólítani. Ettől függetlenül az eMolecule számomra egy árnyalat a progresszív rock irányzat színkavalkádjában, amely egyébként egy minden ízében és részletében huszonegyedik századi lemez.