Az augusztus közepe óta velünk lévő új Soilwork lemez írásával annyit sikerült vacakolnom, hogy lustaságom végül egy nagyon szomorú apropót adott ennek az írásnak. Ugyanis e sorok írása előtt két nappal olvastuk a zenekar FB oldalán, hogy a zenekar gitárosa és egyik fő zene- és dalszerzője, David Andersson 47 éves korában meghalt. Így az Övergivenheten, ami svédről fordítva nagyjából azt jelenti, elhagyás, fájó mementóvá emeli az új korongot.
Andersson ezen lemez készítéséből is tevékenyen kivette a részét, hiszen a dalok legalább felét ő írta. Nem tudok nem arra gondolni, hogy a lemez nyomott és melankolikusabb íve egyfajta jóslatként mutatta előre a gitáros közelgő halálát. Persze ez utólag belemagyarázás is egyúttal, hiszen ezen írás első verziójában erről szó sem volt. Csak arról, hogy az a tempó, az a falakat törő erő nem darál végig a lemezen, mint ami akár a Death Resonance, Ride Majestic vagy akár a The Living Infinite albumokon jelen volt. Antropológiailag inkább a Verkligheten lemez a mostani korong előfutára, ez annak a folytatása inkább.
A 2019-es lemeznek is kellett időt hagyni, hogy beérjen, sőt a mai szemmel magasabb pontszámot adnék neki, mint amit anno nyomtam rá - és pontosan ezt tudja a Övergivenheten. Első nekifutásra megijedtem és félretettem pár napra, mert nem akart "megjönni" a lemez. Azóta persze hallgattam sokszor és sok helyzetben (melóban, alvás előtt, vezetés közben, futás alatt) és egyre inkább jött és győzött. Vagy inkább megzabált dalról-dalra, mert minden egyes hallgatással közelebb ért hozzám, egyre inkább marta meg a lelkemet. És ez a svéd talajmunkások egyik védjegye, hogy ha kell tempóból, ha kell, akkor lassabban, de súllyal megérkezve hat a belső sötét énedre.
A nyitó kettős teszi egyből nyilvánvalóvá, hogy nem lesz itt féktelen melodeath vadulás, a címadó első és Nous Sommes la Guerre is aprólékosan építkező lassú málházósabb monolit, könnyedén tép magával. Aztán jön a táncos rész, az Electric Again hozza a Soilwork-kliséket, húzós és gyors svéd metal, de ennél is jobban üt a Valleys of Gloam - Is It In Your Darkness kettős. Ez a blokk a The Living Infinite legjobb pillanataiból importál ide, igazi prototípus nótákról beszélünk, instant kedvencek, koncertkész slágerek ezek.
Aztán kis pihenőt teszünk, miután a Vultures segíteni lassítani a rombolás, a kis instrumentális cucc (amiben olyan gitárszóló van, hogy egy merő libabőr vagyok mindig...) után a lemez (talán) legjobb nótáját és a utóbbi évek egyik legjobb Soilwork szerzeményét vetik hanyagul elénk. Itt újra meg kell állnom, mert a Death, I Hear You Calling tételt a történelem utólag újabb tartalommal töltötte fel. A legjobb dal, de egyben talán az egyik legfájdalmasabb is.
És mintha a fent említeni zseni dal a lemez közepén egy tükörként működne, úgy áll össze fordított sorrendben a lemez második fele. A This Godless Universe - Dreams Nowhere - Golgata sor a fent említett hármassal szépen összhangban hozzák a tempót, amit a Harvest Spine hektikussága még fokozni is képes. Így érkezünk meg a lemez végéhez, a lezáró hét és fél perces epikához, ami szépen rezonál a lemez elejére.
Hogy a Soilwork hogy lép tovább Andersson halála után, a jövő kérdése, de hiánya egészen biztosan nehezen betölthető űr lesz, hiszen a The Living Infinite óta minden lemezen meghatározó módon vette ki a szerepét a munkából. Nem csak egy gitárosát, hanem a zenekar irányát is meghatározó fő dalszerzőjét is elveszítette a svéd banda. Szomorú és fájdalmas keretet adtak a történtek a lemeznek és újra meg újra tanúja kell legyünk annak, hogy a rockzenészek korán halnak.
