Hosszú felvezetés után, október végén jelent meg az Avantasia projekt kilencedik felvonása, a frappáns című A Paranormal Evening with the Moonflower Society. Milyen izgalmakkal szolgálhat manapság egy 35 éve bejáratott műfaj 20 éve dolgozó éltanulója? Nagyon is sokfélével.
Tobias Sammet a német power metal egyik állócsillaga: akár az Edguy zenekart, akár az azon is túlnőtt Avantasia projektet nézzük, mindig hozza az elvárt minőséget. Ezen felül egy szerethető, jó humorú figura, érdemes végiglapozni az Instagramját. Vagy akár be is követni, nyugi, nem fog bio-répalével influenszelni. Valószínűleg dolgozni is jó lehet vele, mert időről időre prominens vendégekkel turbózza fel az Avantasia társulatát, ez alól a mostani eresztés sem kivétel.
Azok kedvéért, akik nem ismerik Tobias munkásságát, vagy csak véletlenül tévedtek ide, az Avantasia egy német supergroup, viszonylag állandó hangszeres szekcióval és vendégénekesekkel. Jó sokkal. A zene műfaja szimfonikus power metal, esetleg metal opera. A dalok sokszor összefüggenek, néha lemezeken át is, a legtöbbször fantasy-ihlette szövegekkel. Valljuk be, ez a terület vékony jég, biztos kéz és jóízlés kell hozzá, hogy a gagyi határán innen maradjunk. Amióta nem 100 000 euró egy lemezfelvétel, hanem elég hozzá egy laptop meg pár csudaszoftver, mindenki úgy érzi, hogy neki lemezt kell készítenie, és pont a power metal az egyik olyan terület, ahol gomba módra szaporodnak a kutyaütő bandák. Némelyikük ráadásul érthetetlen módon népszerű is, de ezt majd egy másik cikkben tárgyaljuk ki.
Ott tartottunk, hogy milyen izgalmakkal szolgálhat az Avantasia kilencedik lemeze 2022 végén? Először is azzal, hogy Tobi mesternek sikerült-e ütős dalokkal kitölteni a játékidőt? Majdnem egy órát kér az életünkből a Holdvirág Társaság (WTF?), ezért cserébe elvárjuk a bomba dallamokat, a jó értelemben vett slágereket. És lehetőleg nem csak egyet-kettőt, hanem többet is. Jelentem, ez teljesült, erős az anyag, Tobias dallamérzéke páratlan.
Aztán az is izgalmas, hogy kiket sikerült meghívni egy kis vendégéneklésre. Azt már a címben elspoilereztem, hogy Björn Strid itt nem szerepel, pedig emberünk alaposan túlexponálta magát a közelmúltban. Szerintem ha valahol megjelenik, nem az ezüst étkészletet dugják el előle, hanem a mikrofont, mert azonnal dalra fakad, ha akarjuk, ha nem. De ne gonoszkodjunk, nézzük, kik ellenpontozzák Herr Sammet kappanhangját. Isten látja lelkemet, én tényleg bírom őt, de hát úgy énekel, mint Pandacsöki Boborján, duplán is indokolt a vendég-gárda.
A korábbi vendégek közül újra itt van Michael Kiske, őt hallani mindig különleges esemény. A The Inmost Light című dalban akkorát énekel, hogy még a Keeper 2 cédém is mocorogni kezd a polcon. Kapott egy dalt a régi barát Ronnie Atkins, valamint Bob Catley, a Magnum énekese is. Jorn Lande két tételben is szerepel, gondolom, a botox kezelések miatt neki kicsit több gázsi kellett, hehe. Ha figyelünk, Eric Martint is kiszúrhatjuk, és küldött egy hangfájlt a valaha szebb napokat látott Geoff Tate is.
De vannak új résztvevők is: Floor Jansen, a Nightwish énekesnője a lemez nagy fogása, ő is két dalban énekel. A Kill the Pain Away ráadásul erős Nightwish-jegyeket mutat, sokkal inkább, mint az anyazenekar újabb próbálkozásai. Végül hallhatjuk Bajorország légvédelmi szirénáját, Ralf Scheeperst is, aki egy döngetős, kemény(ebb) kötésű dalban ereszti ki a hangszálait. Persze maga Tobias is énekel, méghozzá mindegyik dalban. Én biztosan több teret hagytam volna a vendégeknek, ha már ekkora kaliberek, csak hát pont nem kérdezték a véleményemet.
Nézzünk pár dalt a 11 tételes, 53 perces anyagról! Zongorás bevezetővel indítunk, Tobias sejtelmes hangon szinte suttogja a verzét, ami egy szintis, musical-es kitérő után bombasztikus refrénben kulminál. Kár, hogy The Seven Angels címmel már hallottuk, mondjuk, az az Avantasia egyik legerősebb témája, így bocsánatos bűn. Tobi talán így csökkentette a projekt CO2-lábnyomát, hehe. Meg talán nem kellett volna ötpercesre hizlalni azzal az unalmas vijjogtatással a közepén, de ne legyünk ennyire kritikusak. Sikerül megalapozni az emelkedett hangulatot, ehhez képest másodiknak egy kétlábdobos bomba érkezik (The Wicked Rule the Night), ebben énekel Ralf Scheepers. Pont úgy kezdődik, mint a Painkiller, és úgy is folytatódik, szinte bánjuk, amikor Tobi is csatlakozik az énekhez. Kicsit kilóg a lemezről, de a változatosságnak jót tesz, és mindenképp az egyik csúcspont.
Ezután jön a „Nightwish-dal,”a Kill the Pain Away. Jó kontrasztot képez az előzővel, bár ez is tempósabb, pattogósabb. Floor-nak még mindig nem bocsátottam meg, hogy egyszer borzalmasnak nevezte a Slayert, de attól még az egyik legjobb rockénekesnő, kellemes, azonnal beazonosítható hangszínnel. A dal már inkább véleményes, olyan, mintha egy algoritmusba betáplálták volna a Nightwish-fícsöröket, és ezt dobta volna ki. Popos refrén, szögletes ritmusok, kutyaugatás-szerű kórus, alibizős gitárszóló.
De ezen nem sokat töprengünk, mert már jön is a második csúcspont, a The Inmost Light, benne Michael Kiske hangjával. Őt végre hagyták jobban érvényesülni, a refrénben meg is mutatja, ki a főnök a dajcsmetál zsánerben. Tobias pedig olyan dalt kanyarintott neki, ami a legszebb Keeper… hagyományokat idézi, még a szólója is. Ott vannak a dickinsonos mélyek, a magasak pedig olyan természetességgel jönnek ki, hogy elolvadunk. Ilyesmire várunk 35 éve a Helloween-től.
Jóindulatúan ugrunk hármat, és nézzük a címadó dalt, a The Moonflower Society-t! Ebben a magnumos Bob Catley énekel, és mindent összevetve ez a dal sikerült a legjobban a lemezről. Kiváló a felépítése, a refrénje életre szól, a hangulata emelkedett – ha valaki kérdezné, mi a jó a power metalban, tessék neki megmutatni. Még a közepébe illesztett instru betétet is sikerült hibátlanra összehozni, szinte érezzük, ahogy töltődünk a hallgatása közben.
A lassabb számok ezúttal kevésbé sikerültek, ugorjunk is a lemez végére! A 10 perces Arabesque lenne a „mindent bele” dal, de szerintem nagyon mellément. Kezdjük azzal, hogy skót duda van benne, ami azért tájidegen egy arabos világgal operáló zenében. Persze a kétperces intróban elfér a kígyóbűvölős dallamok mellett, de akkor is. Tobi mellett vannak rendes énekesek is, Jorn és Kiske is énekel szólót, de a kórusba mások is beszálltak. Az Arabesque a power metal állatorvosi lova, tényleg minden benne van, amit nem szeretünk a műfajban. Sajnos, továbbra sem hat meg, ha több énekes egyszerre üvölt, attól még nem lesz valami monumentális. Kár ezért a befejezésért, mert korábban azért igen erős pillanatok is voltak. Nagyjából 35 percesre vágva az év power metal lemeze lenne az A Paranormal Evening… - csak nyilván egy félórás lemezt nem lehetne metal operának hívni.
Így is vonzó ajánlat az idei Avantasia csomag, különösen ebben a satnyuló mezőnyben. Ha az idei power metal termést nézzük, szerintem a Blind Guardian vitte a pálmát (ők azért más kávéház, lássuk be), a Hammerfall most nagyon elnézte a házszámot, a Stratovarius volt már sokkal jobb is, a Sabaton meg eléggé robotpilótára kapcsolt, és a kreatív energiákat inkább új pólómintákba feccölik mostanság. Ebben a felhozatalban az Avantasia továbbra is az élvonalba tartozik, de legközelebbre egy kis önmérsékletet kérnék. A címadásban is.
