Eltelt tíz év. Hihetetlen belegondolni, hogy mennyi minden történt ezalatt az egy évtized alatt. Még hihetetlenebb az, hogy hazánk egyik kiemelkedő zenekara, a néhai Apey And The Pea, - ma már LAZARVS - ekkor hozta ki az első teljes értékű albumát, amivel teljesen átrendezték a hazai színteret. Tíz éves a Devil's Nectar!

Számomra a kétezres évek iszonyúan meghatározó volt. Fiatal voltam, ekkor bontogattam a szárnyaimat és ismerkedtem a jobbnál jobb hazai produkciókkal. Gondoljunk csak vissza... Isten Háta Mögött, Sun Workshop, Chief Rebel Angel, Subscribe, Superbutt, Blind Myself, Fürgerókalábak, Cadaveres, Neck Sprain, Twin Cobra és még lehetne sorolni, hogy kiknek a koncertjeire jártunk. Nem volt olyan hétvége, hogy unatkozzunk. Majd hirtelen valahogy mindennek vége szakadt és elmúltak ezek a zenekarok, vagy elmentek olyan irányba, ami már messze volt az egykori tündökléstől. Nem hittem, hogy lesz még egy magyar zenekar, aki felhívja magára a figyelmemet és annyira fogom imádni, hogy a CD-jüket többször is meg kell vennem mert a lejátszó kinyírja. Számomra a semmiből tűnt fel Apey és a zenekara. Persze, ismertük már a srácokat látásból, hallomásból, hiszen ebben az időben mindenki a Remembering The Steel Pantera tribute-öt dicsérte, hogy mennyire hiteles. Aztán annak vége lett és jött az új, saját dalokat játszó már trió felállás, Attila nélkül. A bemutatkozó EP még nem kavarta fel az állóvizet, noha tudtuk, hogy azért készülődik valami.

Aztán a semmiből a budapesti Vágóhíd mocskából, a posványból előtört a Devil's Nectar, ami mindenkit ledöntött a lábáról. Bárhol írtak ez időben a zenekar élőben nyújtott teljesítményéről vagy az albumról, csak dicsérő szavakat olvashatott az ember. Egyértelmű volt, hogy azonnal be kellett szerezni egy példányt és menni annyi koncertre, amennyire csak az ember bírja. Így kezdődött a rajongásom. Azóta már a zenekar másfelé kanyarodott és nem igazán az én ízlésvilágomat hozza, de ettől függetlenül az érdemeiket el kell ismerni. Kinőtte magát bőven a kis apró klubbokból és a nagyobb színpadokon van a zenekar helye. Az eset hasonló, mint a Subscribe-nál az én olvasatomban. Az első album hibátlan, a másodikat még igazán szeretem, viszont a harmadik lemeztől kezdenek elveszíteni, a negyediket meg körülbelül négyszer hallgattam meg. De ez semmit sem változtat azon, hogy mennyi mindent adott ez a zene, illetve ad még mindig a mai napig.

A kilenc tétellel az album meglehetősen hosszúnak számít, pláne, hogy a Judas majdnem nyolc perces. Azonban a negyvennyolc percet meghaladó játékidő nem fullad unalomba, sőt a végig fenntartja tökéletes pontossággal a figyelmet. A dalok egy része már előzetesen kész volt, amit csak csiszolgatni kellett. A riffekért természetesen Apey a felelős, ahogy azt már megszokhattuk tőle. Laci elmondása szerint, a Nazareth illetve a Nay tartozik a bonyolultabb dalok közé, de ugyanígy felkellett kötni a gatyát a Judas esetében is, hiszen egy ilyen hosszú dalt fel kell építeni, ami nem könnyű feladat. Az albumot nyitó Nazareth gyorsan a közönség kedvencévé vált. Persze ez nem csak a dal videójának és oktató anyagának köszönhető, hanem annak is, hogy a zenekar olyan hangzást produkált, amit előttük utoljára talán az Isten Háta Mögött mutatott nekünk még a kétezres évek végén A Kényelmelten Lemez személyében. Legalábbis én azóta nem hallottam ennyire harapós soundot, amit Apey az érett narancs erősítőknek is köszönhet. A lendületes tétel remekül építkezik a gitáros intro után egyből a képünkbe robban a Clutch zenekart idéző lendület. Ilyen tempós számmal nyitni egy albumot nagy rizikó lehet, de ebben az esetben teljesen megállta a helyét, ezt az évek is bizonyítják. Apey alapvetően Anselmo/Windstein/Keeanan énekekkel kooperál. Itt szögezzük le egyből. Igen, ezen az albumon Down, Crowbar, Corrosion Of Conformity és jó adag Yob hatás van. De könyörgöm az égre, hogy ne köszönne vissza a zenédben az, amit hallgatsz? Ha valami hatással van az emberre legyen az könyv vagy akár egy film. Az elkíséri őt az élete során. A dal közepén pedig megérkezik az én kedvenc "dzsindzsis" részem, ami egy az egyben a Nola album egyik legszebb dalára emlékeztet.

A The Rite az a dal, ami a könnyebb szerzemények közé tartozik, de mégis olyan súlyos kis huncutságok vannak benne, amit talán Kirk Windstein is megirigyelne. Anselmo pedig csak gúvasztaná a szemét, hogy hogyan is lehet ilyet nyomatni? A dal közepén hallható wah pedálos szóló, amúgy feltűnt nektek? De tök őszintén kérdezem, mert én évekig nem figyeltem fel rá, mert folyamatosan azt hallgattam, ahogy Apey a háttérben a vokált megtámasztja olyan háttérvokálal, mint amit Philip használt a The Great Southern Trendkiller albumon előszeretettel. Ez amikor csak halkan, sejtelmesen elmorog egy-egy sort. Az amúgy "szerelmes" dal, ettől lesz igazán sötét és drámai. A Nay ahhoz képest, hogy milyen komplexebb szerzemény, annyira nem szövegcentrikus. Sőt, ha jól számoltam, akkor összesen tizenegy mondat van benne, ami harminckét szót tartalmaz. Zolika basszusjátéka itt üti meg először a fülemet, hogy mennyire izmosan és jól támogatja Laci játékát, ezáltal nyílik lehetősége Apey-nek jobban kibontakozni. A The Four Horseman akár lehetne az egyik leghíresebb Metallica dal is, habár erősen Dave Mustaine nevéhez köthető a dalocska. Most azonban nem erről a verzióról, hanem a magyarról beszélünk. Az igazi doom/sludge életérzés itt jelentkezik először. Iszonyatosan harapós, derékból bólogatós riffek jelentkeznek, hogy lezúzzák az agysejteim. Belemehetnénk, hogy mire gondolt a költő, de sokkal jobban szeretem a saját olvasataimat. A tipikus old school stoner klasszikus riffekkel megtámasztott dal, számomra egy elmúló szerelmet jelképezett mindig is. Noha ez a szerelem elmúlt, mégis ott van a refrén témái miatt az örök remény érzése. Érdekes ez, hogy egy-egy hanggal témával, hogy lehet hatni az ember érzéseire. A dal alapjáraton totál egyszerű riffelésre épül, ezt Apey is megmutatta már a korábbi Kioktatásai során.

Az egyik, ha nem a legjobb dalról beszélünk a zenekar történetében, ahol annyira egybe tudták gyúrni mindazt az esszenciát, amit ez az egész jelent. Van benne lassú mormogás, szenvedés, reményteljes előre mutató riffelés, amit megtámasztanak lehengerlő gitártémákkal. Tökéletes alapja az ötödik dalnak, ami egy az egyben a különböző tudatmódosítók használatáról és annak hatásairól szól. Igazából, ha így jobban kivesézzük az albumot egy totál alap rock zenekart kapunk, ami a buliról, szerelemről énekel. Basszus, erre így tíz év után kell rádöbbennem? Na, nem baj. Akkor is azt mondom, hogy a Hashman Blues tökéletes előfutára a zenekar egyik himnuszául is váló Potheadnek, ami egy évvel később látott napvilágot. Itt vissza köszönnek a lemez elején is hallott Clutch-os könnyedebb témák. Az album nevét is viselő Devil's Nectar a a The Four Horseman riffelését viszi tovább, ami a legjobban állt a zenekarnak, véleményem szerint. Pontosan ez volt az a Crowbar - Down vonal, ami miatt imádom ezt az anyagot, ami miatt megfogott az egész. És erre épül rá Apey dallamos refrénje és zsigeri ordítása, amit minden énekes kis hazánkban, de még Európa szerte is irigyel(het). Az örök érvényű sláger után pedig következik az a dal, ami miatt mindenki beleszeretett a zenekarba legalább hét perc erejéig.

A Judas dalon erősen érződik a Yob zenekar hatása, de ettől függetlenül úgy lett átültetve az egész, hogy az csak szeretni lehet. A dal tutira nagy kihívás volt a zenekar számára ugyanis ennyire lassan, pontosan, közösen játszani a stúdióban eszméletlen nagy feladat lehetett. A lassan építkező dal folyamatosan fenntartja a feszültséget és nem tudod, hogy mire is számíts. A kedvenc részem, amikor Apey elkezd teli torokból üvölteni, majd pedig jön a gitáros megőrülés a dal közepénél. És pontosan ez az, amit ekkor nagyon eltalált a zenekar. Nagyon érezték, hogy miből mennyit és, hogyan kell játszani. Ott van minden patikamérlegen kimérve, de mindez úgy, hogy zsigerből jön. Talán ez az, ami miatt a srácok az egyik legjobb zenekarrá nőtték ki magukat itthon. A Bullet The Red Piker nekem mindig kakukktojás volt. Érzek rajta egy adag Alice In Chains hatást, de valahogy nem tudom oda rakni a többi dal mellé, de közben meg külön nagyon szeretem. Az albumot pedig az a dal zárja, ami évekig volt a telefonom csengőhangja. A The Upperhandben Apey megmutatja, hogy milyen tökéletes hangja van és mennyire lehet húzósat alkotni akkor is, ha nincsen leordítva az összes csillag az égről. Lassú, mint a Judas és húzós, mint a Devil's Nectar. Mondhatjuk, hogy akkor ez egy tökéletes dal? IGEN! Mi az egyetlen baj vele? Az, hogy a srácok nem játsszák élőben, legalábbis, én még soha nem hallottam.

Lehet szeretni vagy nem szeretni ezt a zenekart. Lehet rájuk irigynek lenni, de el kell ismerni, hogy ezzel a lemezzel olyan mérföldkövet raktak le a kétezer-tízes évek útjára, amit onnan senki sem fog elmozdítani soha. Nem is tudom, hogy azóta volt-e rám hatással album, ami ennyire megragadt. Kíváncsian várom, hogy ki lesz a következő, aki a trió nyomdokaiban tud majd lépkedni. Addig meg.....

Béke, Szeretet, Metal