Magyarországon együtt tartani egy zenekart öt lemezen keresztül lássuk be, hogy nem egyszerű feladat. Természetes, hogy az embert hajtja a kíváncsiság, hogy a soron következő anyaggal mit fog prezentálni a zenekar. Így volt ez most, amikor a Lazarvs bejelentette, hogy augusztus 18-án napvilágot lát a soron következő lemezük, ami a Blackest címet viseli. A reggeli munka közben estem neki az új lemeznek, ami….
A lemez egyik különlegessége, hogy a srácok és Zolika útjai a lemez felvétele során elváltak. Azért egy tíz éves aktív időszak után valakivel a lemezfelvétel közepén szakítani nem lehet egyszerű feladat és a fennmaradó két tagnak iszonyatos módon koncentrálni kellett, hogy helyt álljanak. Ez olyan, mint amikor egy hosszú kapcsolatod egyszer csak véget ér, tuti, hogy iszonyatosan nehéz volt az album precíz elkészítése. A végeredmény pedig….
A dalok ugye nem ekkor alakultak ki, így a hangulaton nem változtatott a basszusgitáros távozása, ellenben a kilenc (10) dal megfelelően vegyes hatást kelt. A fiúk zenéjén folyamatosan érezhető, észrevehető a változás. A Devil’s még jóformán egy az egyben Apey keze munkája, amivel megalapoztak maguknak egy olyan “stoner” hírnevet itthon, amit már nehéz volt elvenni tőlük. Ezek után jött a Hellish, ahol még mindig Apey ötletei voltak túlnyomó részben, de már érződik a zenekari hatás. A HEX-szel elmentek a falig, ahogy anno a Metallica tette a Justice For All albummal. Abban az időben, abban a zenében, formációban nem volt több. Ezután jött a Lazarvs az “új” névvel megáldott album, ami nálam már bőven előrevetítette azt, hogy valami nincs rendben. És most itt vagyunk magunk mögött, annyi emlékkel és sebbel. Úgy gondolom, hogy a Blackestel lett András, Apey-ból.
Ezzel az anyaggal a fiúk tökéletesen átölelik az eddigi munkásságukat, de belepakolnak egy olyan plusz érzést, ami eddig csak a Trillion első lemezén volt felfedezhető. Andris dalszerzőként szintet lépett az utóbbi időben, ebben egészen biztos vagyok. Az, hogy ez jól áll-e a Lazarvsnak, mindenkinek saját dolga eldönteni. Korábban is voltak már dallamosabb témák, de most ez sokkal inkább felszínre került és külön érdekes, hogy van olyan dalrészlet, ahol a fuzz pedál a sarokba lett hajítva, vagy legalább is bypass funkcióra van kapcsolva. Hangzás tekintetében egy rossz szavam nem lehet a zenekarra, hozzák a megfelelő szintet, a Zengőkert továbbra is fix, jól bevált választás.
Az album nyitó nótája már tökéletesen mutatja, amit korábban is írtam, de hát a Galatian (Return To Judas) cím is sokat mond. Benne van a zenekar első két lemezének agresszivitása, lendülete. Ezzel a dallal nem is ért olyan nagy meglepetés. Benne vannak Laci megszokott dobtémái, mondhatjuk, hogy ez egy olyan dal, amit elvárunk a srácoktól. Ellenben a második Perpetual Rule számomra egy igazi meglepetés, ami egyből az album kedvenc szerzeményévé vált. Totálisan nem erre számít az ember, hanem a nyitó riffek után valami elmebeteg szerzeményre, valami parás dologra, de egy olyan szívbe markoló nótát kapunk, hogy….És mégis benne vannak a nagy riffek, a lehangoló stoner érzés, amit imádok. Egyáltalán nem vagyok benne biztos, de ennek a dalnak a szöveg utalhat simán a távozó basszusgitárosra is. A következőkben a Dominator és a KIL. igazából az első kettő, illetve a harmadik-negyedik lemezt foglalja össze. A lemez egyik legnehezebb, legsúlyosabb tétele azonban csak ezután következik. A Blackestben minden benne van. Az előző sötét lemez hangulata, riffek, súlyozás, húzás és némi Eyehategod hangulat. A másik kedvenc tételem a lemez záró nótája a Hellwalker, amivel megint csak vissza kacsint a zenekar a második lemezéhez, hiszen ott is a Reverend Green egy totálisan más hangulatú dal volt, mint a többi, mondhatni egy bónusz nóta. És valamiért ennek a dalnak is van egy “rockosabb” hangvétele, ami elüt a többi szerzeménytől.
Így visszatekintve a Blackest egy erős lemez lett. Nem feltétlenül az, amivel nagyot fog menni a zenekar, de mindenképpen egy olyan lemez, amivel hűek tudtak maradni magukhoz. Viszont még egy fontos dolog van: András túlnőtt a hazai színtéren. A kérdés az, hogy lesz-e bátorsága/bátorságuk nagyot lépni, vagy megmaradnak a biztos, hazai közegnél. Kíváncsi vagyok, hogy a dalok, hogy fognak megszólalni élőben, illetve nagyon remélem, hogy az új daloknak sikerül kigyomlálnia műsorból a negyedik anyag szerzeményeit, azokkal a mai napig nem bírok megbarátkozni.
/A cikk megírása után befutott egy poén. Neked feltűnt, hogy azt írtam, hogy kilenc dal van az albumon? Andrással való levelezés közben kiderült, hogy miközben hallgattam az albumot, egy dal a The Scropion lemaradt a Spotify-ról, így erről még nem tudok nyilatkozni. Várom, hogy frissüljön a Spoty..../
Update: Időközben úgy alakult, hogy a YouTube-on meg tudtam hallgatni a dalt, ami megint csak egy új ízt ad a zenekar munkásságának. Andrisra, ahogy érzem a súlyos riffek továbbra is hatással vannak, de utazása az Amerikai Egyesült Államokba nem múlt el nyomtalanul. Mondhatjuk, hogy egy falat Amerika..../
