Az agglomerációból autózom a főváros irányába, a sztereóból épp a Black Keys szól, - jó kis blues-rock ugyebár, koncertek elé való hangulatcsináló - és ekkor belém hasít egy gondolat: biztos, hogy jó lesz nekem vasárnap estére két és fél órán keresztül azt hallgatni, ahogy egy vastagnyakú amerikai pali üvöltve szövegel?
A képlethez hozzátartozik persze, hogy az említett úriember bizonyos Henry Rollins, aki nem csak zenei munkásságával kanyarított ki magának egy szeletet az egyetemes popkultúrából, de az ő esetében az is teljesen rock ‘n' roll (azaz inkább punk rock), mikor egyedül fossa a szót a színpadon.
A nagy érdeklődésre való tekintettel a budapesti mutatvány az A38-ból költözött végül a Katona József Színházba, ami belvárosi teátrum mivoltát levetkőzve a fentebb ecsetelt rock 'n' roll (punk rock) életérzést igyekszik most vendégül látni. Egyrészt elég ritka látvány a színházban a merch pult (ami kár, mert mondjuk egy Nemcsák Károly polót simán behúznék), másrészt a büfé előtt várakozó közönség is inkább a hajó gyomrának a tartalmával egyenértékű.
Visszatérve a kétségeimhez: nagyon bírom Rollinst, imádom amikor arról sztorizik, miként vívott párharcot Iggy Poppal a legkeményebb punk-rock frontember címért, vagy amikor Ozzy-val hozta össze a sors, de a hétköznapokból összegereblyézett történeteket is páratlan vehemenciával és humorral bírja előadni, azonban míg egy Youtube videó lejátszása bármikor szüneteltethető, addig egy Henry Rollins est előtt ajánlott alaposan kiüríteni a hólyagot.
Az aktuális “Good to see you” turné egy-egy előadása átlagban a két és fél órát súrolja, ami attól függően sok vagy kevés, hogy Henry milyen sztorikat választ az adott estére. Engem személy szerint a rockzenei ihletettségű történetei hoznak inkább lázba, az amerikai aktuálpolitika kevésbé izgat (bár tény, hogy utóbbit is képes úgy becsomagolni, hogy ne feküdje meg nagyon az európai gyomrot) és ezen az estén bizony kaptunk mindenből, még ha az arányok közel sem voltak tökéletesek.
Mivel Rollins világlátott ember és mindenhonnan őriz néhány kedves emléket, így nem esik nehezére bekötni a műsorába az aktuális helyszínt. Ez most sem volt másképp, a petting során a Vágtázó Halottkémek kapta a kreditet, akiket még 1987-ben ismert meg és vitt magával pár állomásra a Rollins Band elé.
A tiszteletkör ezzel letudva, irány az Egyesült Államok sűrűje: elsőként Missouri állam fegyverbuzi lakossága kapja meg a magáét, de odacsap ő a homofóboknak, a nőgyűlölőknek, az erőszaktevőknek meg úgy általában az egész amerikai életformának miközben magát sem kíméli: az ageizmus célpontja 62 éves önmaga, ami egyfajta running joke-ként az este folyamán többször visszaköszön. Rollins szívesen élcelődik saját esendőségén, elárulja például, hogy ruhástól alszik cipőben a bevetett ágyon, mert bizony őt nem lepi meg egy rohadt betörő sem pizsamában; talpra ugrik, harci pozícióba vágja magát, majd rémülten kiabálni kezd, mert egy ilyen öreg faszit már egy 15 éves is simán lenyom.
Ez persze a kötelező túlzás, hiszen elnézve Rollins fizikumát szerintem azért meg tudja védeni magát, amit a skizofrén finn “rajongó” története is igazol, akit végül maga ejtett foglyul az autójában, majd adott át a rendőrségnek. Hiába no, ő is egy Cyrano, aki önmagát szívesen gúnyolja, de, hogy más mondja, azt nem tűri el!
A már említett aránytalanságot egyébként pont a finn srác sztorija miatt érzem, amit Henry barátunk a tőle megszokott alapossággal színez ki és nyújt nagyjából egy órásra. Értem én, hogy nem sok minden történt a lezárások alatt, mégis úgy gondolom, hogy lapul azért még pár érdekesre fazonírozott történet a tarsolyában, de nyilván ezeket a turné többi állomására tartogatja, így neki is változatosabbak az estéi.
Ezt leszámítva nem nagyon találtam fogást az előadáson, Rollins irtózatosan vizuális fickó, aki át tudja adni a fejében kavargó képeket a közönségnek, szóval tényleg olyan, mintha egy filmet nézne az ember. Az sem mellékes, hogy rappereket megszégyenítően pörög a nyelve (és az agya), ugyanakkor választékosan és érthetően beszél, nem fojtja meg a tartalmat holmi amcsi szleng, így akár a szerényebb angoltudással bíró hallgató/néző is kedvét lelheti a műsorában.
Szerencsére én is megkaptam a magamét, volt néhány remek Iggy Pop impresszió, mint például mikor Rollins azt fejtegeti, hogy ha már rablógyilkosság áldozata lesz a saját otthonában, előtte azért még rajongása jeléül gyorsan felpattintja Iggy The Idiot című albumát a lemezjátszóra, majd valahogy úgy intézi, hogy a tetthelyen készült képek eljussanak a példaképéhez, aki rövid sajnálkozást követően megy is a dolgára.
Henry Rollinst az is kiemeli az átlag stand-uposok közül, hogy nem fél hozzányúlni a sötétebb témákhoz (most is elhangzik a meggyilkolt barátjáról szóló történet), de szerencsére nem hagyja sem a közönséget, sem pedig saját magát sokáig az árnyékban és gondoskodik róla, hogy a combos két és fél óra után mindenki jó kedvvel távozzon, ami nálam maradéktalanul be is jött!
