1988. Afganisztán és a Szovjetunió képviselői aláírták genfi megállapodást (az afganisztáni háború lezárását). Kádár Jánost leváltották. Gorbacsov és Reagan Moszkvában találkoztak. Erdélyben tüntetés volt Életbe lépett a tűzszünet Irak és Irán között. Észtország parlamentje az országot szuverén állammá nyilvánította, ezzel elkezdődött a Szovjetunió felbomlása. A skóciai Lockerbie felett pokolgép robbant a Pan Am 103-as járatán. A mozikban olyan sikerfilmeket mutattak be mint az Esőember (4 Oscar), Roger nyúl a pácban, Amerikába jöttem, Krokodil Dundee 2, A nagy kékség (Luc Besson még tudott filmet rendezni), Éjszakai rohanás, Akira és a Drágán add az életed!, amivel Bruce Willis akciósztárrá vált. 1988 jó éve volt a metalnak is ....
Megalakultak többek közt a Cannibal Corpse, a Deftones, a Mother Love Bone, a Mr. Big, a Nine Inch Nails, a Paradise Lost, a Saigon Kick zenekarok. És az albumok? AC/DC – Blow Up Your Video, Anthrax – State of Euphoria, Bon Jovi – New Jersey, Death – Leprosy, Helloween – Keeper of the Seven Keys Pt. 2, Iron Maiden – Seventh Son of a Seventh Son, Metallica - ...And Justice for All, Ozzy Osbourne - No Rest for the Wicked, Overkill – Under the Influence, Slayer – South of Heaven, Van Halen – OU812, Voivod – Dimension Hatröss. Mindegyik fontos része a metaltörténelemnek-néhányuk mára klasszikussá érett. Valamint megjelent a Queensrÿche harmadik albuma az Operation: Mindcrime.
Ez utóbbi meghozta a nagy áttörést a zenekarnak, de nem csak ezért fontos ez az album, illetve nem csak önmagában fontos, hanem egy mesterhármas része és előkelő helyen van minden idők legjobb metal albumainak listáján is. A Queensrÿche a progresszív zenét ötvözte társadalmi-politikai témákkal és társadalomkritikával és számos zenekarra nagy hatással volt a zenéjük. A megjelenés óta 35 év telt el és most ezt ünnepli Geoff Tate egy hosszú turné keretében, amely szerencsére hozzánk is eljutott a Barba Negra színpadára.
Mivel munkahelyi elfoglaltság miatt a hazai From The Sky koncertjét lekéstem, így nekem az estét az Írországból származó Mark Daly és zenekara nyitotta, Mark énekes/dalszerző és két másik zenésztársa Geoff zenekarában is játszik. Nem volt könnyű dolguk, hiszen teljesen ismeretlenül kellett helytállniuk. A Nothing to Lose című friss EP-ről és a 2018-as lemezről adtak elő dalokat, Daly lendületes hard rockja reszelős énekhanggal és klasszikus rock elemekkel fűszerezve már a lüktető Gotta Run megnyerte a közönséget. A srácok mindössze hét számot játszottak, és túl gyorsan végetért a fellépésük nem sokminden fért bele a korlátozott színpadi időbe, de így is szerepelt egy új dal, ami nem sokkal korábban jelent meg, ez volt a Crying Shame, Daly akusztikus gitárral is csatlakozott néhány számban a zenekarhoz szinesítve a megszólalást. Az Addicted to the Thrown kissé komor, de ezt leszámítva meglehetősen laza dalokat játszottak. Nekem talán a basszusgitár dominálta Nothing to Lose tetszett a legjobban. Egy jól kivitelezett rövid szettet láthattunk Daly-tól és zenekarától, ráadásul most, hogy már meghallgattam az eredetit mondhatom a zenekar a Highly Suspect Lydia című dalának feldolgozása is kiváló volt. Mark Daly és zenekara kellemes és váratlan meglepetést jelentett ezen az estén!
Geoff több különböző programot tart műsoron de itt most az Operation: Mindcrime volt a fókuszban, amely három és fél évtizedes visszatekintéssel is még mindig nagyszerűen és aktuálisan szól. Izgatottan és kíváncsian vártam Geoff Tate előadását, a 2008-as, ma már legendás koncerthez hasonlót természetesen nem vártam, de nagyot csalódni sem akartam, egy nosztalgiautazás lehet ez az este...
A fények kihunytak, és az intro hangjaira, először a zenekar lépett a színpadra, majd az Revolution Calling alatt Geoff követte őket mikrofonnal a kezében. Innentől nem volt megállás, szinte egy nekifutásra játszották el az egész albumot! Így persze nagy meglepetés nem érhetett, hiszen minden egymást követő számot és hangot előre lehetett tudni. A zenészek fiatalok, de profik, és tökéletesen ismerika hangzást amire szükség van,Tate éneke pedig nem szólóhangszerként uralta az előadást, hanem a történetmesélésről és érzések szavakba öntéséről gondoskodott. Tizennégy eltérő érzelmi töltetű dalon keresztül. Geoff hangja remek formában volt, a hangterjedelme teljes mértékben megmutatkozott (azt, hogy volt vagy sem rásegítés majd a tőlem vájtfülűebbek eldöntik. Én azért bízom benne, hogy különösebb gond nélkül megbirkózik egy komplett műsorral.)
Mindvégig az érzelemgazdag éneklés uralkodott. Az album közepét jelentő Suite Sister Mary-nél azért ért meglepetés, ugyanis a színpadra lépett a valószínűtlenül magas énekesnő, akire nem számítottam (elnézést, nem jegyeztem meg a nevét) és nagyon örültem, hogy gondoskodtak a személyében Mary nővér megjelenéséről, de sajnos ő volt a koncert gyenge pontja. Pamela Moore egyik nagy érdeme, hogy úgy játszik a hangjával, ahogy akar; de mindig teljesen természetesnek hat. Hiszünk neki, amikor szenved, és akkor is, amikor csak történetet mesél, hangja hol szívet tépő, hol pedig ellenállhatatlanul szenvedélyes. Nem vártam volna el, hogy ugyanolyan legyen - azért az nagy falat -, de ez finoman szólva is gyenge volt, pedig ez lehetett volna a koncert csúcspontja. Persze, ha a technika miatt volt ilyen akkor azonnal megkövetem a hölgyet, de a YouTube videókat elnézve nem a technika ördöge szólt közbe. Tate-nek volt néhány szava a közönséghez, de nem vitte túlzásba beszédet, így gyorsan haladtak az album vége, illetve Nikki történetének a végkifejlete felé. Ha már nem lehetett a koncert legjobb része a Suite Sister Mary, az I Don't Believe In Love és a záró Eyes Of a Stranger valamennyire kárpótolt és ezzel végére is értek a kultikus albumnak.
Összességében egy feszes és gördülékeny előadást hallhattunk-láthattunk, a dalok előhozták az emlékeket és ugyanolyan erős hangulatot árasztanak, mint az album megjelenésekor. A vizuális élmény még fokozta volna a hatást, de nem volt vetítés a háttérben és a show elejéről is hiányzott a bevezető rajzfilm, de ez legyen a legnagyobb hiányosság. Geoff Tate a nyilvánvaló főszereplő a színpadon, és könnyedén vitte keresztül a közönséget az Operation:Mindcrime történetén. Miután eltűntek a színfalak mögött hatalmas tapsot kaptak és nem kellett sok idő ahhoz, hogy a színpad újra életre keljen, rövidesen visszatértek, hogy előadjanak néhány dalt a következő albumról, az Empire-ről és az extra számok is jól szolgálták az est energiájának csúcsra járatását. A Silent Lucidity-t nagy élmény volt újra élőben hallani akárcsak a a Jet City Woman-t, majd az első két lemezről a Walk in the Shadows és Take Hold of the Flame következett és után nem kellett sok kántálás ahhoz, hogy a színpad újra életre keljen, ráadásnak belevetették magukat a Queen of The Reichbe,de ez már csak hab volt a tortán.
Évtizedek távlatából nézve az Operation: Mindcrime és az Empire dalai mind tartalmukban, mind előadásukban messze meghaladják a ma naponta születő felvételek jelentőségét, és ezek megidézése nem csupán a régi rajongók nosztalgiájának kiszolgálását jelentette.
Fotók: Barba Negra. További képek ITT.
