Ahol felnőttem, közel volt a fatelep, így rendszeresen láttam a nagy Ural teherautót, ahogy hozza be a méretes rönköket a hatalmas kerítéssel elzárt, számomra veszélyesnek ható, titokzatos helyre. De mi köze a teherautónak ehhez a csütörtök esti bulihoz? Hogy mind a kettő egy igen súlyos (és) faszállító valami volt!
Elég durván felültem az érzelmi hullámvasútra az elmúlt időszakban, némi betegeskedést követően egy tragikus családi haláleset sokkolta a környezetemet, majd az élet egy pozitív homlokcsókkal zárta ezt a kaotikus és sötét időszakot. Ez utóbbinak még várom a fejleményét. Mondhatni ezzel a bulival igyekeztem „visszatérni”, már ami az agyamat érinti, kellett már valami ilyesmi, hogy lekapcsoljon. Mondhatni kipréseltettem magamból az elmúlt fél hónapot, ami a maga örvénylő ingerviharával fejben felért egy-másfél „hagyományos” hónappal is. Igen, ez a blastbeat-zuhatag tökéletes volt egyfajta terápiának. Ezt tudtam már előre, emiatt pedig nagyon vártam, mit hoz ez a kaland.
Az Analogban még rossz koncerten nem voltam, igaz relatív kicsi eddig a „merítés”, ha jól emlékszem, eddig négy-öt alkalomnál nem voltam többször a Kondorfa utcai szórakozóhelyen. Mivel maga a bál előre teltházas lett, így várható volt, hogy lesz élet, ami meg is adatott, már szó szerint az első pillanatban. Miután az Archspire basszusgitárosával, Jared Smith-szel abszolváltam egy brutál jó hangulatú interjút (ha tudom, hogy ilyen jó lesz, több kérdéssel készülök, de majd hamarosan majd úgyis meglátjátok, hogy sikerült), belibbentem a helyszínre, ahol már csak az elhelyezkedése miatt is egy jó kis merch-csekkolás kezdődött. Minden volt, mi szem-szájnak ingere, az árak sem voltak vészesek, a választék még így a turné vége felé is gyönyörűen festett, ahogy mondani szokás: tessék válogatni!
A terembe belépve nem sok volt az Entheos kezdéséig, úgyhogy becövekeltem magam és vártam a történéseket. Kicsit megszakítva a gondolatmenetet, de mégis a helyszínen maradva: hihetetlen, ez a turné is milyen erős csomaggal vágott neki a kontinensnek, egy érzelmesebb death metalos egyenként is befizetett volna ezekre a zenekarokra, hát még együtt! Ugye? Pont emiatt volt az, hogy a nyitányra is már legalább kétharmad ház ott figyelt, aki pedig nem érkezett még meg, az is minden bizonnyal igazoltan volt távol, vagy éppen nyargalt a helyszínre. Remélem.
Igaz, egyik zenekar sem operált túlzottan hosszú szettel, de tegyük a szívünkre a kezünket: ilyen kaliberű zenéből, főleg négy zenekarnál nem is szabad többet, mert megcsömörlik a gyomor, a fül. Erre még később visszatérek. Az Entheos először kicsit tompán szólt, de aztán csak sikerült ácsolni egy kis erőt a hangképbe, végül rendben ment le a hétdalos, természetesen főleg a tavalyi nagylemez dalaira épülő műsor. A zenekarok baráti viszonyát mutatja, hogy a fények már itt teljes gázzal üzemeltek, nem volt semmi szívatás, semmi csökkentett energia. A Kaliforniaiak pedig úgy befűtöttek a körülbelül fél órájuk alatt, mintha nem is jönne már senki. Pedig aztán még volt itt ez-az, hajjaj! Jó, talán kis extra döggel nagyobbat szólhatott volna a dolog, de így sem volt rossz bemelegítés, lehetett látni néhány elismerő fintort néhány szaftosabb riffnél. Az egyébként csupa ismert arcból álló csapat láthatóan szerzett pár új követőt magának a műsor alatt, külön respekt, hogy a buli után a merchpultban is fellelhetők voltak a tagok, főleg Chaney Crabb, akinek bizony egy-két fotó sem volt ellenére, ha éppen arról volt szó. Rajongóbaráti hozzáállásból ötös!
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Szó szerint kis szusszanásnyi idő és már ott volt a deszkákon a veterán Benighted. A franciák pár perccel a tervezettnél hamarabb csaptak a lecsóba (végig tolódott előrefelé az este), mondjuk ez engem egyáltalán nem zavart, mivel nem dohányzom és a természet sem szólított. A legutóbbi pár lemezre épülő szett olyan szinten darált, hogy szégyen, nem szégyen, ki kellett mennem a büfébe egy kis innivalóért, még a főszerkünknek is megírtam, hogy lehet én már öreg vagyok ennyi blastbeathez. Legalábbis egy adagban. Vagy csak az említett sűrű időszak után volt erős a Benighted muzsikája?
Mindegy is, egy kis üdítő kézbevétele után mentem vissza a szórakozásba, viszont addigra meg lement a redőny, elköszöntek Julien Truchanék. Viszont ne ugorjunk előre ilyen gyorsan, addig is annyi jó jutott, csak pislogott az ember. A circle pitre eleve nem kellett külön kérni az embereket, megoldották maguk, mondjuk szép is lett volna, ha ilyen muzsikára ez nem indul be a húsdaráló. Persze nem is volnánk emberek, ha a jó Julien nem keveri fel a listán a Necrobreedet és a Reeks of Darkened Zoopsiát, de annyi baj legyen, gyors mea culpa és ment tovább a szett, mintha mi sem történt volna! A kért zúzás amúgy is beindult mindkettő számra, szóval a foglalkozás elérte a célját. Ráadásul, ha úgy nézzük, duplán. Az, hogy engem a francia nyelvvel ki lehet kergetni a világból, az egyéni probléma, én inkább egy thank you-t fogadtam volna szívesebben a buli végén, mint a mercy-t, ez legyen az én bajom, haha! A Benighted így is akkorát söpört a nekik szabott negyven perc alatt, hogy már azon gondolkodtam, hogy fogom bírni a fennmaradó két cafatolást. De összekaptam magam!
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Na, hát a Psycroptic sem az a zenekar, akit az itt megjelenteknek be kell mutatni, talán még a műfaj kedvelőin túl is többen ismerik a nevüket, ami nem csoda. Hát, kérem! Az ausztrálok nálam megkapták az este legjobb hangulatú bulijának serlegét. Hogy Jason Peppiatt egy jó frontember, az nem is kérdés, néha olyan dumákat elsütött… Mi nyilván értettük, mert – ahogy ő is mondta – nekünk jobb az angolunk, mint az ő magyarja, így az sem talált süket, vagy nem értő fülekre, amikor headbangelésre, pogóra és stagedive-ra szólította fel a nagyérdeműt. Nem akarok hülyeséget írni, de volt pillanat, amikor mind a három ment egyszerre, persze szépen, relatív biztonságban. A közelben valaki bekiabálta, hogy előző este, Szlovákiában is hasonlóak voltak az összekötő dumák. Igen, a legtöbb turnén ez így megy, sőt, vannak olyan zenészek (többek között Robb Flynn, Corey Taylor, vagy a Kiss), akiknek az utolsó pislogása ugyanaz minden fellépésen. Így megy ez, ilyen ez a popszakma. De vissza a bulihoz! A nagy forrongásban, mozgásban, tekerésben itt is elszállt a háromnegyed óra, mint valami idővákuumban. A szett nyilván a legutóbbi nagylemezre feküdt rá, azon kívül az azt megelőző pár korong kapott némi extra figyelmet. Ha valaki ősrajongó és régi klasszikust várt, sajnos csalatkoznia kellett. Én mondjuk egy percre sem csüggedtem, élveztem minden pillanatát ennek a lüktető csodának.
A pólókból azért sejteni lehetett, hogy a legtöbben az Archspire-re érkeztek, akik a nagy előre csúszás miatt már körülbelül tíz perccel kezdték el hamarabb a műsort, talán kicsit többel is. Vagy… Egyáltalán elkezdték azt? A színpadra lépés előtt ez hangzott el szalagról, magyar nyelven (milyen király, hogy erre is figyeltek!):
Hölgyeim és uraim! Sajnálattal közöljük, hogy előre nem látható okok miatt az Archspire bulija elmarad. Ismétlem: az Archspire bulija elmarad. Helyettük öt öreg, kopaszodó alkoholista fog fellépni. A jegyek árát nem terítjük vissza.
Remélem, pontosan írtam le. Ha nem, javítsatok ki! Az öt öreg, kopaszodó alkoholista azért erősen hasonlított a kanadai tech-death brigádra (kacsintás), így egy percnyi ok sem volt az aggodalomra. Mondjuk a nyitó Remote Tumour Seekert, ha nem megy a fejemben a belső magnó, lehet nem ismertem volna fel, mert a hangzás elég komoly minőségi romláson ment át a Psycroptic borotvaéles, koncertmocsokkal fűszerezett, de megfelelően tiszta hangzása után. A sűrű részekben a gitárok teljesen elvesztek, csak a tiszta szakaszokban tudtak érvényesülni, ami sajnos igencsak levett az élvezeti értékből. Mondjuk így is élmény volt nézni az urakat, bár Oliver két dal utáni poénját, a mikrofonba fingás, „jó éjszakát” kombinációt nem tudtam hová tenni. Főleg a puki részét, de jóvanazúgy’.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A hangulatra nyilván nem lehetett panasz, egy teltházas buli (ez ezen a turnén eddig húszból tizenkettő!) azért elég lelkesítő tud lenni, ráadásul ezt a fajta muzsikát nem is lehet félgőzön, leeresztve játszani. Mosolygós arcok fent, lent, Spencer pedig mint valami gép (talán az is), nyomatta az egész alá a tempósabbnál tempósabb témákat. Nem volt hosszú a szett, kilenc dal, megint csak háromnegyed óra. Érthető módon többen el tudtak volna még viselni pár számot (amiknek dalai egyébként öt-négy arányban az előző és a legújabb között oszlottak el az estén), nekem viszont eddigre már annyira le volt darálva az agyamban lévő kávézacc, hogy így tökéletesen kereknek éreztem az estét. Nem tagadom, szerintem is fért volna még egy-két dalocska innen-onnan, talán bírta is volna a testem, de akkor már talán maga az Analog semmisült volna meg a rengeteg tömény rifftől és blastbeat-től.
Ez az este így volt kerek, ahogy volt. Persze mint mindig, voltak kevésbé jól vagy egyenesen rosszul szóló pillanatok, de azokat idővel elsodorta a hangulat (meg a hangmérnök keze), bizonyítván, hogy nem a verebek hordták össze ezt a teltházat. A nemzetközi (halál)fémöntöde helyi kongresszusát sikeresnek könyvelem el. Köszönöm a figyelmet!
