A grunge hősei mostanra vagy meghaltak vagy megszelidültek, de szerencsére itt van még nekünk a Mudhoney, akiket legjobb formájukban konzervált a változékony seattle-i időjárás.

Hasonlóan jó formában láttam őket 2016-ban az A38 színpadán, amiből annyi mindenképp megmaradt, hogy baromi jól éreztem magam, illetve a Touch Me I’m Sickre olyan túrás volt, mintha csak valami hardcore buliban lennék. Ezt a szép emléket aztán az Instagram fiókomba is bepakoltam, amit 14 kedveléssel jutalmazott az internet népe, köztük maga a Mudhoney, ami azt hiszem jól szimbolizálja a banda közönséggel ápolt viszonyát

Mondjuk az ő esetükben soha nem volt szükség a közösségi médiára: Mark Arm fizikailag is “követhető” a Sub Pop kiadó raktárától egészen a legközelebbi üzemi kifőzdéig, hogy aztán a sorban  állva együtt döntsétek el, hogy befér e még egy desszert a mac ‘n’ cheese mellé.

Azon felül, hogy Mark konkrétan a grunge keresztapja, illetve a Mudhoney zeneileg is ott van a műfaj top 5 alapbandája között, nem lett belőlük hisztis rocksztár, jobban mondva semmilyen rocksztár nem lett belőlük, ami részben betudható annak is, hogy soha nem vették túl komolyan a zeneiparosdit.

Steve Turner szakmai önéletrajzát mindenki megtekintheti a LinkedIn-en, Guy Maddison ápolóként dolgozik, elődje Matt Lukin (Melvins alapító basszer) a színpadról a gyalupad mellé költözött, Mark meg ugye a Sub Popnál készletezi a saját lemezeit (is) raktár menedzserként (Dan Peters dobosról nem találtam infót, de ő biztos hidegburkoló…), szóval mindenki két lábbal a földön, rock-legenda mellékállásban…

Ez a négy jó munkásember aztán néha felvesz egy lemezt, majd kiveszi a fizetetlent és turnézni indul, mint például most is, de nem rutinból csinálják hanem zsigerből, mert azt megtanulták az évek során, hogy a rock ‘n’ roll onnan indul, aztán ha jól csinálják ott is rezonál.

Ahogy hallgatom a Plastic Eternity-t egyre inkább az az érzésem, hogy a Mudhoney nem csupán túlélő, hanem igazi “bushcraft” veterán, akik mindent tudnak a rockzenéről: van Green River, illetve  Mother Love Bone ízű ős-grunge (Souvenir of my Trip, One or Two), együtténeklős stadionrock (Move Under), pszichedelikus elszállás (Severed Dreams in the Sleeper Cell), bólogatós funk-rock (Cry Me an Atmospheric River) meg olyan tempós-punkos tekerés is amilyet a Pearl Jam is csinál a zabolátlanabb pillanataiban (Here Comes the Flood, Human Stock Capital).

Az, hogy a Cascades of Crap kiköpött Pixies, a Flush the Fascists meg olyan mint valami B-oldalas Iggy Pop nóta csak tovább színesíti a kínálatot (továbbá az Almost Everything hallatán nekem Deftones / 7 Words flashem volt, de ez szerintem csak az én privát kattanásom), szóval tankönyv az egész lemez, jobban mondva kiegészítő hanganyag a “A rockzene története: hatások és azok organikus integrálása” című előadáshoz.

Az a fasza ebben az anyagban, meg úgy általában a Mudhoney-ban, hogy teljesen erőlködés mentesen jön belőlük a sok jóság, és - maradva a túlélő analógiánál - nem a száraz medveszarra pattogtatják a szikrát, csak simán előkapják a gyufásdobozt a mellényzsebből, aztán hadd szóljon. Nem szaporítom tovább a szót: a szimpátia-szorzóval kimatekozva nálam ez most ötös.