A Lázadásom után Dudich Ákos újra a hardcore szcéna felé fordult, és a financiális szempontokat ismét a sarokba dobva egy olyan könyvet ültetett át magyarra, mely alapvetően egy elkötelezett, de szűk tábor érdeklődésére tarthat számot. A tapasztalatom azonban az, hogy ezeket az életrajzokat olyanok is örömmel veszik kézbe, akik egyébként nem az adott szubkultúrán nevelkedtek.
A főhős, azaz jelen esetben a főhősök sztorija sokszor úgy is érdekes tud lenni egy külső szemlélőnek, ha az olvasó á-tól z-éig nincs képben az adott előadó komplett diszkográfiájával. Esetenként maga az olvasmány lehet a katalizátora annak, hogy az ember jobban utána menjen egy-egy zenekarnak. Nálam például az első mondatban emlegetett Roger Miret életrajz formájában megjelent Agnostic Front könyv bizonyult ilyennek, illetve annak ellenére, hogy a Ministry zenéje sosem vágott a profilomba, Al Jourgensen elveszett Evangéliumát mégis a rockzenei memoárok egyik igazán eltalált darabjának tartom.
A Sick of It All kapcsán ugyan nagy vonalakban képben vagyok, de be kell valljam, hogy a kötet kézbe vételéig csak négy-öt lemezüket ismertem behatóbban. Ez a szám pedig a közeli jövőben kétséget kizáróan változni fog. A Vér és verejték cím, értsük akár szó szerint, akár képletesen, telitalálat. A hardcore klubkoncerteken a stagediving-okozta sérülések, illetve a falakról csöpögő izzadság mellett a cím átvitt értelemben a Koller tesók muzsikálással töltött közel négy évtizedére is utal, utalhat.
Az 1986-ban alapított SOIA a new yorki hardcore mozgalom megkerülhetetlen zenekara, ugyan az alapok lerakásánál csak még mint rajongók voltak jelen, de a stílus nemzetközi színtérre való kivitelében a Biohazard és a Madball mellett elvitathatatlan a szerepük. Itt, Európa kellős közepén legalábbis elsősorban ezekkel a zenekarokkal azonosítjuk a NYHC mozgalmat. Az irányzat legismertebb sztereotípiáját, az utcai harcos jelleget Lou és Pete a könyv elején alaposan körbe is járják, és - hogy én is egy közhellyel éljek - tiszta vizet öntenek a pohárba a ’80-as és a ’90-es évek brooklyni és queensi légkörével kapcsolatban.
Már itt, az olvasmány elején kapunk egy NYHC gyorstalpalót, tele zenekarnevekkel, illetve lemezcímekkel, ez pedig arra is jó, hogy mi, magyar olvasók pótoljuk az esetleges hiányosságainkat, vagy csak tisztában legyünk az irányzat legalapvetőbb megjelenéseivel. Az embernek már a könyv legelején olyan érzése van, hogy Abrams az énekes Lou Kollert és öccsét egy asztalhoz ültette, annak közepére tette a diktafont, aztán bedobott egy-egy témát. A Kollerek pedig vagy elmondták róla a véleményüket vagy csak elkezdtek mesélni. Ez a megérzés pedig a későbbiek tükrében be is igazolódott, hiszen rendszeres, hogy a tesók egyike belekezd egy sztoriba, majd azt a másik Koller fivér fejezi be.
Lou a hosszabb, komolyabb monológok felelőse, a gitáros Pete pedig alapvetően a viccesebb, velősebb történeteket hozza, de ezt a fizimiskájuk alapján előzetesen magam is így gondoltam. A szerepek - melyek egyébként soha sincsenek túljátszva - persze menet közben oda-vissza cserélődnek is. Ez az anekdotázás azt (is) eredményezi, hogy a könyvet kivégezve azt a későbbiekben bárhol fel lehet majd ütni, ha az ember utóbb csak úgy-alapon bele akar majd olvasgatni. Hogy csak az Ákos által jegyzett könyveknél maradjak, ebben a tekintetben kb. az a helyzet, mint az ugyan jóval több szereplős, de szintén sztorizós Undertaking könyvnél volt.
A történetmesélésbe pedig az egész család, azaz a vér szerinti és mozgalmi is bekapcsolódik. Megtudhatjuk, hogy ki a Sick of It All Cliff Burton-je, azaz a korai időszakban ki szállította a fivéreknek a felfedezni való muzsikákat. A könyv a közös turnék révén érinti a metal színteret, olyan zenekarok tagjai kerülnek szóba, illetve jutnak szóhoz, mint a Sepultura, az Exodus, a Napalm Death vagy a Sacred Reich.
Az illusztrációk nem merülnek ki a zenekari fotókban, hanem a srácok az otthoni fotóalbumaikat is alaposan átnyálazták. Pete pedig egy extra pirospontot érdemel azért, hogy Rex Brownhoz hasonlóan külön előszót írt a magyar kiadáshoz, amiben ráadásul egy titkot, pontosabban egy, a többség által bizonyosan ismeretlen tényt is elárul. Azt, hogy mennyire sokat jelent számukra a magyar kiadás, leginkább a SOIA közösségi oldalán tett bejegyzés igazolja.
Hogy semmilyen téren sem maradjon hiányérzetünk, a kötet végén, függelék gyanánt megkapjuk a két Koller személyes kedvenceinek részletes listáit is. Ugyan már itt lenne az ideje, hogy a 2018-as legutóbbi nagylemez utódjaként a Sick of It All ismét felébressze az alvó sárkányt, de az talán még odébb van.
A Vér és verejték az a fajta sajátos, a Koller tesók által szinkronban „írt” memoár, amit attól függetlenül is bátran ajánlok mindenkinek, hogy a SOIA vagy a NYHC mozaikszók jelentenek-e neki bármit. Ha pedig kifejezetten azokra a zenei tematikájú könyvekre utazol, melyekben nem kívülállók, illetve rajongók, hanem maguk a főhősök mesélnek, akkor felesleges is írnom, hogy a Koller fivérek kötete infókban gazdag, és az életük minden területét lefedő, kötelező olvasmány!
