Dulai Péter első könyvének ajánlójával alaposan megcsúsztunk, a Gyilkosság a panel tetején című kötetről végül csak az idei újrakiadás kapcsán ejtettünk szót. Akkor és ott igyekeztem részletes választ adni a miértekre. Ebben a körben így most csak utalnék rá, hogy a szerző dobosként a fővárosi underground mozgalom ismert alakja, elsősorban black metalban mozog. Ez csak egy adalék, amelytől eltekintve ahogy az eredeti formájában 2021-re datálható első könyvnek, úgy az idei év vége felé befutott folytatásnak sincs köze semmilyen zenei irányzathoz. A két kötet viszont a tematikából eredően szorosan összetartozik.
Péter az első könyvben tágabb teret, nagyobb merítési lehetőséget engedett magának. Akkor és ott a Kádár-korszakból válogatott egy-egy nagyobb sajtóvisszhangot vagy közfelháborodást kiváltó élet elleni bűncselekményt. A folytatás koncepciója térben és időben is szűkebb; a szerző második nekifutásra nem is adott magának mozgásteret. A vezérfonal ezúttal az volt, hogy (vár)megyékként kerüljön ismertetésre az utolsókként kivégzett köztörvényes elkövetők, azaz emberölést megvalósító személyek ügye.
Gyors fejszámolást követően így – tizenkilenc megye és a főváros – húsz történettel tervezhetünk. Azonban csak tizenkilenc esetet kapunk - természetesen Péter azt is megválaszolja, hogy hol a hiányzó ügy. Az Amiért halál járt elgondolása mindössze egy ponton ütközött, ütközik az elődjével, emiatt egy, előzőleg már ismertetett esetnek az idei könyvben is szerepelnie kellett. Ettől függetlenül az Amiért halál járt nem folytatás, nem második rész, hanem egy, a saját lábán is megálló kötet. A halálbüntetés eltörlésének időpontjára tekintettel a megyékként utolsókként kivégzettek ügyei zömmel a ’70-es évek és a ’80-as évtized első felének történetei.
Az idei könyv legnagyobb erőssége pedig az elődjéhez hasonlóan az, hogy a szerző a terjengősséget kerülve minden ügy ismertetésekor a teljességre törekedett. Az egyes fejezetek későbbi gondolatsorainak tükrében minden, a bevezetőkben leírt félmondatnak jelentősége lehet. Köztörvényes bűncselekményekről, egytől egyig az elkövetők kivégzésével végződő esetekről lévén szó, az ügyek döntő többsége nem a nyomozás, a bizonyítás nehézségei miatt vált emlékezetessé. Persze jelzésértékkel ilyen emberölés is akad a két és félszáz oldalnyira rúgó kötetben. Az ügyek javarésze Péter első kötet kapcsán használt szavaival élve most is minősített élet elleni bűncselekmény. Azaz az elkövetések módja, az alkalmanként rendkívül alacsonyan iskolázott és szocializált elkövetők személye az, melyek miatt a történetek emlékezetessé váltak.
Érdemes megfigyelni, hogy a könyv második felében szereplő bizonyos elkövetők elsőfokon ugyan megúszták a kötelet, de a másodfokú ítéletek felülbírálták ezeket a döntéseket. A szerző az objektivitás jegyében most is az előzményektől ismerteti az egyes elkövetők bitófáig vezető útját. Péter tisztában van azzal, hogy egy ügy nem egyenlő a levéltárban fellelhető iratokkal, ezért ha lehetett maga is utánament a történeteknek. Ennek jegyében igyekezett bejárni az eredeti helyszíneket, valamint megszólaltatni az egykori tanúkat vagy nyomozókat, netán a túlélőket is.
A helyszíni szemlék fényképfelvételei, illetve a történeteket illusztráló fotók, rajzok talán közelebb is viszik az olvasót az egykori érintettek motivációinak megértéséhez. Témájából eredően nehéz olvasmányról van szó, melyet nem érdemes, sőt minden bizonnyal nem is lehet egyetlen lendülettel végigolvasni. Ahogy azt is nehéz elképzelni, hogy az egyes történetek után, az utolsó fejezet környékén az olvasóban nem alakul ki határozott vélemény magáról a halálbüntetés létjogosultságáról.
A két könyv ismertében kijelenthető, hogy a szerző érdeklődésének középpontjában a Kádár-korszak élet elleni bűncselekményei állnak. A magam részéről azonban remélem, hogy Péter a majdani harmadik könyvében az Élet elleni bűncselekmények címen futó facebook oldalához hasonlóan érinteni fogja a magyar kriminalisztika múlt századának első évtizedeit is!
