Ha thrash metalról van szó, a németekben nehéz csalódni. Az utóbbi hetekben nekem mégis többször sikerült. Az aktuális „nagy visszatérő” Holy Moses, illetve a jó ideje lemezes fronton is újra produktív Necronomicon tavaszi lemezei ugyanis többszöri nekifutás ellenére úgy mentek el mellettem, hogy magam is meglepődtem a dolgon. Ha már az öregeknél tartunk, a rehabilitáción átesett svéd Mezzrow comeback-je sem tudott meggyőzni, de ezek megfelelő kapacitás mellett a miértek okán külön cikkek témái lehetnének. Ha az ember ilyen előzmények után mégis thrash metalra vágyik, nincs más lehetősége, mint az underground felé fordulni, és a színtér mélyebb rétegeiben keresgélni.
A kitartó kutatás pedig néha még eredményt is képes hozni. Némileg megkésve ugyan, de így futottam bele a germán Victim tavalyi korongjába. Igen, a srácok is jól tudják, hogy ezen a néven tucatnyi banda tolja a metalt, de ahogy maguk is fogalmaznak, németként, thrash vonalon ők az egyetlenek. A weimari trió története nem a tipikus huszonegyedik századi forgatókönyv szerint íródott, azaz a recept nem az volt, hogy ragadjunk hangszereket, és utána – lehetőleg - egy éven belül toljunk fel valamilyen internetes felületre egy fájlkupacot, amit nagylemeznek keresztelhetünk el, aztán ugyanezzel a módszerrel csináljunk még három-négy egyéb zenekart is, melyeket aztán párhuzamosan igyekezzünk futtatni.
A germán hármas 2007-ben alakult, és tavaly decemberben debütált a Planet Of Graves-szel. Szóval a tagok háta mögött testvérek között számolva is másfél évtizednyi muzsikálás van. Természetesen a hosszú évek során készültek demók is, szám szerint négy darab, melyeket bizonyos fórumok EP-kként emlegetnek, de megemelem a kalapomat az előtt, aki manapság egzakt módon el tudja határolni egymástól ezt a két formátumot. A négy rövidebb anyag esszenciája három éve jelent meg egy digitális koncertlemez formájában, az ott szereplő nóták egy része pedig a Planet Of Graves-re is felkerült.
Szóval a debütön évek alatt formálódott szerzeményekbe is belefuthatunk. A srácok csak és kizárólag a Victimre koncentrálnak, más formációkban egyikük sem érdekelt, a másfél dekád alatt egyetlen tagcseréjük volt, az utolsóként érkező basszusgitáros, M.P. 2019-ben csatlakozott az alapító duóhoz, azaz Hanny énekes-gitároshoz és Glimmi doboshoz. A muzsika tehát thrash metal, azonban szinte semmi köze a Ruhr-vidék nagyjainak (Kreator, illetve Sodom) zenéjéhez, ahogy nehezen hozható párhuzamba a tipikus germán thrash-ként elkönyvelt alakulatok bármelyikének muzsikájával is.
Ha már a honfitársakhoz ragaszkodunk, a Victim lemezét hallgatva inkább olyan kívülállókkal érzek rokonságot, mint a Paradox, a Depressive Age vagy a Vendetta. A Bay Area mozgalom, illetve az Annihilator befolyása ezeknél is számottevőbb. Technikás, de nem széttechnikázott thrash-ről van itt szó. A jól eltalált gitárdallamból lassan építkező nyitódal, a Die Alone hirtelen vált magasabb sebességfokozatra, majd a későbbiekben oda-vissza variál a tempókkal. Ezek ellenére, az alapra vett refrénnek is köszönhetően gyorsan lehet hozzá kapcsolódni. Hanny ráadásul a szólók terén sem vérzik el – legjobbja talán az ötödik tételben kapott helyett - , egyedül akkorát muzsikál a hathúroson, mint a kollégák többsége két gitárossal. A címadó rafinált ritmusai a techno thrash irányába mutatnak; nyilvánvaló tévút, de a második dal hallgatása közben a mi The Bedlam-ünk klasszikus demói is beugrottak, és nem csak a nóta hossza miatt. A nóta végére is jutott egy remek gitárszóló. Az előzetes digitális single-ként kihozott Soul Arise egy egyenesebb vonalvezetésű thrashelés, mely a tavalyelőtti Paradox lemezről sem lógna ki. A középtempós riffözön Temple Of Tikal egy rövidebb változatban már a koncertlemezen is szerepelt, de hét perc alatt sem fullad unalomba, miközben a negyedik Metallica nagylemez nyomvonalán haladva, váratlan begyorsulásokat magába integrálva szolgáltat igazságot mindenkinek. A „B- oldal” sem resztligyűjtemény. A Cthulhu full Annihilator, a Never Neverland lemez szellemében, szóval nálam nyert ügye van. Torkon ragadja az embert. Ahogy a címe ellenére a Cthulhu sem Metallica, úgy a tempón túl a következő Resurrection Of Medusának sincs sok köze az 1985-ös Anthrax nótához. A rövid, punkos lendületű Urge To Kill után érkező Cut pedig még utoljára helyreteszi az embert. Bizonyos, hogy ha 2022 a thrash metal kapcsán utóbb valaha szóba fog kerülni, az újoncok, avagy a fiatalok közül nekem elsőként a Victim neve fog beugrani. A Planet Of Graves felsorakozott az olyan titkos újgenerációs favoritjaim mellé, mint a Pitiful Reign: Visional Violence korongja vagy a Klaw: LightCrusher és a Freakings: Rise Of Violence lemezei.
Ha a jó thrash metalért hajlandó vagy mélyebben is kutakodni, a Victim debütálása neked is tökéletes megfejtés lehet! Szerzői kiadásról lévén szó, az igényesen kivitelezett CD verzió csak a zenekar közösségi felületein keresztül szerezhető be. Közvetlen kontakt: victim666@gmx.de
