Ha valamiben torzított gitár van az már rock zene? Vagy honnan nézzük, hogy mi a rock? A Kispál És A Borz egyáltalán rock zene? Vagy micsoda, ha nem valami alternatív rock? Ha nem rock, akkor a The Doors sem az? Akkor most van létjogosultsága annak, hogy írunk a Beszorult Mondatról?
A Wikipédia szerint alternatív rock zenét játszik a zenekar. Akkor csak nem lőttem annyira mellé.. Az biztos, hogy a kilencvenes években egy megkerülhetetlen zenekarról beszéltünk, sőt még most is az, hiszen a dalaik olyanok, akár a Tankcsapda korai szerzeményei, alaptételek, ha rockzenével foglalkozol. Nekem a Kispál mindig időszakos zene volt. Albumokat egyben sosem szerettem, ellenben a válogatás lemezét a mai napig nagyon csípem és ha előkerül, akkor egy ideig nehezen kopik ki a lejátszóból. Világéletemben állítottam, hogy Lovasi szöveget bárki tud írni, hiszen nem kell, hogy legyen bármi értelme, lásd Húsrágó Hídverő. Igazából tényleg egymás után raksz négy sort, ami totál elvont baromság és kész is a 90-es évek menő szövege. Így, hogy most az új album kapcsán elkezdtem hallgatni a zenekart, még egy dologra fény derült. Ha a zenekar valami rendesebb torzítást használna, akkor ők lehetnének az Isten Háta Mögött apja, nem pedig a távoli nagybácsija. De kanyarodjunk vissza….
Közel húsz év kihagyás után rájöttek, hogy akármennyire is idegesítik egymást, mégis csak hiányzik a másik feje. Mit ad ilyenkor Isten? Nagy összeborulást nem, csak halkan, talpig rózsaszínben bejelentik, hogy akkor ők most megint tolnának pár koncertet. Ja…és jön egy lemez. Mit várhatunk egy zenekartól, akik anno a tinik, a fiatal “értelmiség” (de utálom ezt a szót) bálványai voltak. Úgy ültem neki az albumnak, hogy nem várok semmit. Nem várok újabb slágereket, nem várok pörgős dalokat, nem várom azt, hogy valamelyik mondatra totálisan rácsavarodjak és újra meg újra azt hallgassam. Ehhez képest pozitívan csalódtam.
Már most le kell írni, ez már nem az a zenekar. Ez faterock. Megöregedtek, közelebb vannak a hatvanhoz mint a Szigetes búcsú koncerthez. Ehhez képest az albumot nyitó Beszorult Mondat egy eléggé húzós, pattogósabb dal, amiből nincs is nagyon több a lemezen. Az Andrásról, na nem a Lovasiról, szóló dal remekül van felépítve. A basszusgitár marha jól szól és annyira hülyén vannak felépítve a szöveges részek, hogy az szépen bele eszi magát a hallójáratba. Nagyon tetszenek a női vokálok és kimondottan imádom, amikor Dióssy megőrül a végén két-három mondatig. Kispál gitárjátéka talán ebben a dalban a legjobb, ebben marad meg a legjobban a dallam az ember fejében.
A többi dal sokkal lassabb, melankolikusabb, nyugisabb. Mondhatjuk, hogy a nyitány idézi a zenekar legjobb korszakát. De igazából nekem semmi bajom azzal, hogy innentől kezdve nem ezt a vonalat viszik tovább. Azért is tetszik mert, nem egy X-edik ugyanolyan albumot akartam hallgatni, illetve nem is lenne hiteles a számomra. Ellenben az olyan dalok, mint az Itt Lehet, ami akár egy próbatermi felvétel is lehet, szerethetővé teszik a lemezt. Aki még a nosztalgiára vágyik annak a Tatai-tónál című szerzeményt ajánlom, hiszen gitárhangzásban is totálisan a régi időket idézi, illetve Lovasit is a régebbi dalok múzsája csókolta homlokon a dallamvezetés tekintetében. A Mocsár már a neve alapján is mocskos, lassú és húzós. Azt érzi az ember, hogy szeretne kikerülni belőle, de mégis örömmel néz vissza, hogy ezt is túlélte. Ami még tetszett a lemezről nagyon a Rózsaszín nevű szerzemény, ami egyszerűen kispál András játéka miatt jó. Na, azért nem kell arra számítani, hogy hatalmas megváltások lesznek, nem tanult meg virgázni az öreg. Az albumot a Fenevad illetve a Nem Járkálnak című szerzemények zárják. Amik csak azért furcsák mert az ember még várna valamit. Tudom, hogy tizenegy dalt kaptunk így is, majdnem negyven perc játékidővel, de valahogy, valami megőrülést még vártam a végére.
Ettől a lassulós végtől eltekintve, egy korrekt albumot kapunk, ami akár egy karrier megkoronázása is lehet. Amennyiben nem lesz több album, akkor ez egy tökéletes befejezés, hiszen a zenekar nem akar több lenni, mint ami. Nem akarják megjátszani, hogy ötven pluszosan olyan dalokat írnak, mint a húszas éveikben. Ez pedig tiszteletre méltó, mert nem erőlködnek, hanem csak zenélnek, jól érzik magukat. És ez a legfontosabb, hogy nem játsszák meg magukat, hanem csak élvezik az egészet!
