Ian Anderson magas sebességfokozatra kapcsolt, hiszen a tavalyi The Zealot Gene előtt közel húsz éven át nem készített friss Jethro Tull sorlemezt. Az április közepén befutott RökFlöte (Rock Flute) képében pedig bő egy év múltán itt a folytatás is.
Elég egy rövid utána olvasás, és pillanatok alatt világossá válik, hogy a kreatív csatornákat – mint mindenki másnál abban az időszakban – az angoloknál is a világjárvány okozta leállás indította be. Jelentősége ugyan nincs, de szemet szúrt, hogy a pár napja tárgyalt Yes-hez hasonlóan Ian Anderson zenekara is a huszonharmadik lemezét jelentette meg 2023-ban.
A Jethro Tull bár kortársa volt a nagy brit hard rock triónak – Black Sabbath, Deep Purple, illetve Led Zeppelin – népszerűség tekintetében sosem tudta felvenni velük a versenyt. Mint minden veterán esetében, Ian Andersonéknál is a kezdeti évek termelték ki az életmű csúcspontjait, esetükben az 1969-1972 közötti, a Stand Up-tól a Thick As A Brick-ig terjedő időszak számít hivatkozási alapnak. Velük kapcsolatban pedig a fuvola rockzenébe történt integrálása mellett mindig szóba kerül, hogy még az első lemezük megjelenése előtt náluk muzsikált Tony Iommi is.
Az előbbi révén sok követő nem szegődött ugyan a nyomukba, de talán elég a Psychotic Waltz-ot és a Bleeding lemezt felemlegetnem, ahol szintén jelentős epizódszerephez jutott a fuvola, sőt maga Buddy Lackey egy régi interjúban elárulta azt is, hogy a reggeli kávéjához rendszerint a Benefit lemezt szokta feltenni. A fuvola alapján persze emlegethetem még a hazai Mini zenekart is. A lényeg, hogy a szokatlan hangszerrel a Jethro Tull egy sajátos, egyéni ízt vitt a progresszív rockba, manapság is mindenki a fuvolázó frontemberrel azonosítja őket. Jól is van ez így, hiszen a Jethro Tull hosszú évtizedek óta nem egyéb, mint Anderson kísérőzenekara.
A régi nagyok friss lemezeivel mindig bajban van az ember. Ha túl magasak az elvárások, akkor elkerülhetetlen a csalódás, ha meg a jól megszokott paneleket akarjuk hallani, akkor a veterán zenészekre csípőből ráhúzható az önismétlő jelző. Ebből a csapdából nem is lehet jól kijönni, hiszen a régmúlt dolgaitól részükről és részünkről is nehéz elvonatkoztatni. A húsz év elteltével befutott tavalyi lemeznél ez hatványozottan állt fenn. Mivel akkor sikerült felvennem a fonalat, most úgy érzem, hogy épp azt kaptam, amire számítottam.
A RökFlöte az elmúlt negyven évben bármikor megjelenhetett volna, ha nem lenne nyilvánvaló, sem a hangzás, sem a hangszerelés nem árulná el, hogy idei anyagról van szó. Anderson saját északi gyökereiből merítette a szövegötleteket, melyeket minden ízében avitt/patinás (a kívánt jelző tetszőlegesen kiválasztható) Jethro Tull muzsikával zenésített meg. A Voluspo bevezetője a női monológgal egy neo folk szerzeményt skiccel fel, aztán a fuvola belépésével máris a Jethro Tull univerzumában vagyunk. Anderson hangja a betegsége ellenére sem kopott meg, a sok instrumentális rész így minden bizonnyal nem ennek a számlájára írható. A Ginnungagap és a Trickster (And The Mistletoe) pedig azt teszik nyilvánvalóvá, hogy a Therionos Christofer Johnsson is ellesett pár trükköt a Jethro Tulltól. A további szerzemények közül ki kell emelnem a reneszánsz kamarazenés The Feathered Consortot, a történetmesélős Hammer On Hammert, a tradicionális hard rockos riffelésű Wolf Unchainedet és az alap verziót záró Ithavoll-t is.
Ahogy az idei Yes lemez kapcsán írtam, ez a zene már csak a nevében, kizárólag a kategóriába sorolás célzatával nevezhető progresszívnek. Ha már a Yes-re négy pontot adtam, a RökFlöte-nék is jár ugyanennyi. Aki meg mai fejjel akar ismerkedni a nagy múltú zenekarral, kizárt, hogy első mozdulatával a RökFlöte után fog nyúlni. Ha viszont ismered a diszkográfiát, vagy legalább a ’70-es évek legelejének dolgait, bátran ráfordulhatsz a 2023-as korongra is.
