A veszprémi Iggy Pop koncertet követően azon merengtem, hogy manapság nem nagyon ápolja senki az önpusztítás hagyományát (legalább is nem azon a hőfokon mint az ifjú, ereje teljében lévő Iggy), aztán amikor látom a youtube-on, hogy Howlin‘ Pelle Almqvist pofán bassza magát a mikrofonnal majd vérző fejjel lenyomja a műsort, akkor megdobban azért az ember szíve: van még remény, a rock ‘n’ roll továbbra sem egy tánc.

Azon túl, hogy a kétezres évek retro mániás rock hullámához (The Strokes, The Vines, Arctic Monkeys, Black Rebel Motorcycle Club, stb.) tök jól passzolt a The Hives, mégsem a nagy garage rock revival csinálta meg a svédeket, inkább a korszellem érte be a bandát, akik állítólag már 93’ óta tolják a háromakkordos skandináv rock ‘n’ rollt.

Azért állítólag, mert a mutatvány része az átverős legenda építés, amit a legújabb lemezen végül úgy tűnik lerombolnak, legalább is a The Death of Randy Fitzsimmons cím erősen erre utal (Randy Fitzsimmons a banda titokzatos hatodik tagja, aki nemcsak felfedezte a bandát, de a dalokat is ő írja, szóval ösztön zseni producer, Malcolm McLaren meg Phil Spector a köbön, ami persze ordas nagy kamu, ellenben jól megy a fekete-fehér öltönyhöz…)

Az viszont kikezdhetetlen igazság, hogy a The Hives nagyon durván tolja élőben és ezt az energiát a lemezekre is minduntalan sikerül átmenteni (vagy fordítva), a nótáik meg ragadnak mint a gyerekmondókák és igazából ennyi a recept, szóval csinálja utánuk aki tudja. Ennek megfelelően a The Death of Randy Fitzsimmons nem is okoz csalódást, a Lex Hives óta eltelt 11 éves szünet alatt sem szelidültek meg a srácok, sőt kicsit talán még karcosabban is szólnak a 2012-es elődhöz képest.

A bőkezű petting időszakban ugyan már elsütötték a komolyabb patronokat, de végül is az a lényeg, hogy megint vannak böszme nagy slágerek: a Bogus Operandi, a Trapdoor Solution, a Countdown to Shutdown vagy a Rigor Mortis Radio mind azonnal hat, ráadásul így ebben a sorrendben pakolták őket a lemezre ami egyben a The Death of Randy Fitzsimmons egyetlen gyenge pontja. 

Persze nem fullad ki a lemez, hála az olyan nótáknak, mint a gazdaságosan felgitározott, mindazonáltal hatásos Two Kinds Of Trouble, a twisztelős The Way The Story Goes vagy a kislemezt joggal érdemlő The Bomb, de számomra inkább a lemez első harmada kattant be (aztán az is lehet, hogy ez csupán a ronggyá hallgatott előzetesek mellékhatása, szóval lelkesen fülelek tovább!). Egyébként a klippek is nagyon ott vannak, az Evil Dead által inspirált véresen mókás Bogus Operandi különösen tetszett, de a Rigor Mortis Radio koncert kollázsa is rögtön kedvet csinál egy hús-vér fellépéshez. 

Ehhez kapcsolódóan jó hír még, hogy alaposan megsétáltatják az albumot, a rossz meg az, hogy hozzánk már nem gurul el a turnébusz (legközelebb talán a cseheknél lehet elcsípni őket), ám aki teheti és épp egy The Hives koncert közelében nyaral az feltétlenül nézze meg Almqvistéket.