A csodálatos, természetközeli környezet és a baráti légkör miatt az ember akkor is örömmel tölt el legalább egy napot a Fekete Zajon, ha a programok közül ad absurdum nem, vagy csak alig talál magának valót. Persze a felhozatalt tekintve sem érheti szó a ház elejét. Underground és intézményi szinten, itthonról és a határokon túlról egyaránt sikerül sokszínű és tartalmas fellépőgárdát összetoborozni évről évre. Ki itt belép, akkor jár a legjobban, ha időnként pusztán a kíváncsiság által vezérelve, és magától értetődő módon a szükséges nyitottsággal kalandozik a színpadok között. Akkor tényleg egyik kellemes meglepetés érheti a másik után. Én is ezt az elvet igyekeztem követni a rendelkezésemre álló két nap során.
Lehetne mondani, hogy a válogatásnál érvényesülő egyedüli stílusbeli kritérium a vidám zene mellőzése. Ámde ezt is kellő fenntartásokkal kéretik kezelni, mert mindjárt az első zenekar, amelyet idén láttam itt a Mátrában, jelesül a budapesti székhelyű Hocuspony a maga lelazult - rövidgatyák, fejkendő, hónalj-basszusgitározás… -, jammelős hatású garázs-rockjával nem éppen a borús hangulatot hozta magával a Sástó környékére. Fésületlen volt (az egyik számot sikerült ABC-sorrendben elkezdeniük, bele is csaptak újból), de nem slendriánul szétcsúszott - és szórakoztató. Ellenpólusként a Nero Di Marte nagyszínpados jelenésével folytatódott számomra az aznapi program. A legutóbb látott előadás óta a komplett csapat lecserélődött Sean Worrell gitáros-énekes körül, viszont a sajátos és masszív prog-ambient-post metal ötvözet megmaradt. Mivel még világosban játszott a négyes, a fényeket épp csak elkezdték belőni, és láthatóan még leginkább az ínyencek gyülekeztek a pódium előtt, de megkaptuk az olaszoktól, amit várhattunk. Ideértve a 2020-as Immoto album megidézését is. A szintén talján Messa a nap pozitív csalódását hozta. Nem követtem a ténykedésüket a mintegy négy évvel ezelőtti “vízkeverős csap-show” után, az azonban szentigaz, hogy most érettebb, karakteresebb arcát mutatta a társulat. A kínosan nyomasztó egyhangúság a múlté, és a tempóváltásokat is jóval természetesebbnek éreztem. Alberto jazz / retro rock ihletésű gitárjátéka különösen megfogott. Az énekesnő, Sara befelé forduló egyéniségnek mutatkozott, mégis elvitte a hátán a misét, amelyen a tavalyi Close anyagából is szemezgetett a banda.
Elizabete Balčus Lettországból érkezett, és az eklektikus elektronika jegyében nem átallott némi zöldséget és gyümölcsöt kipakolni maga elé a pultra. Mégsem csupán ezzel, meg a fejdíszével hívta fel magára a figyelmet, de példának okáért egy váratlan pillanatban fuvolát is ragadott a non-stop gépi(es) kalapálás közepette. Fura lány ez az Elizabete… A The Ocean a szerdai nap sztárfellépőjének is titulálható. Náluk ezzel együtt belefér, ha egy tömegesebb rendezvényen teljes tagsággal és hangszer-arzenállal állnak ki, míg “szűkebb körben” a kollektívának csupán egy része muzsikál. Az itt átélt show is teljes értékű volt, habár az idei Holocene album mellett mindössze a kétrészes Phanerozoic és a Pelagial került terítékre, vagyis az utóbbi tíz év munkássága. A legutolsó részletig kimunkált, profi látványosságról beszélhetünk, amelyből ha nem is hiányzott a lélek, azért közvetlenül utánuk a Törzs instrumentális post rockja - a dob mögött Delov Jávor! -, és az utazás, amelyre elvitt, nálam jobban betalált. Talán az újdonság varázsa okán is (jól tetszett érteni, most volt először szerencsém hozzájuk), ki tudja?..
Pénteken sajnos az időjárás nem fogadta kegyeibe a Zajt, mert az este folyamán a nyakunkba zúdult csapadék alaposan felforgatta a menetrendet. A The Devil’s Trade szombatra került át, a Stoneblood egyszeri alkalomként meghirdetett fellépését pedig mindenestül elmosta az eső. Nem mondom, az idei Wacken Open Airhez vagy Metal Dayshez képest olcsón megúsztuk, de ezek akkor is fájó pontok nekem. Persze így sem maradtunk csemegék nélkül. A Fanyűvő Színpad programját nyitó SONYA a frontasszony életét keserítő hangszál-gebasz után dobta be magát ismét, s a hölgyre ez olyannyira felszabadítóan hatott, hogy néhány dal erejéig rendhagyó módon vendégmuzsikusnak adta át a gitárt, hogy addig egyedül az énekre összpontosítson. Itt így nyert most értelmet az “örömzenélés” szó. A Sástó-kilátó alatt felállított mini-emelvényen a Torn From Earth trió Szilágyi Rudi zajfelelőssel - a stúdiófelvételeken is ő színesítette ilyenképpen a számokat - kiegészülve nyomta a mázsás súlyú riffeken (mi van a Morph végén, te jó ég!) alapuló sludge / doom metalt. Ami a közönséget illeti, a csapat bulijain megszokott közeg alakult ki ezúttal is. Az egybegyűltek nagyobbik hányada bizonyára személyesen is ismeri egymást. Felettébb szürreális látványt nyújtott ugyanakkor, hogy akadt, aki a koncert alatt a toronyba mászott felfelé…
És volt itt “legalább egyszer az életben muszáj látni!” kategóriás, nagy múltú formáció is a Laibach képében. Emelkedettebb módon nem is zárhattam volna ittlétemet, mint olyan eseménnyel, amely egyszerre bír zenei tartalommal, nyújt audiovizuális élményt és társít mindehhez igen határozott világnézeti állásfoglalást. Utóbbit természetesen nem szájbarágósan tette az elmaradhatatlan pilótasapkájában feszítő Milan Fras és társai. Sőt olyannyira ránk hagyták, mit kezdünk a látottakkal-hallottakkal, hogy azt a kevés átkötő szöveget (a bulikon szokásos ordibálásra buzdítás, a nagyérdemű dicsérete, meg efféle sablonok) is felvételről játszották be. Lehetne sorolni, hogy a követők közül ki mindenki emelte újabb és újabb szintre az elgondolkodtató, esetenként sokkoló elemekkel tarkított indusztriális-elektronikus-avantgárd művészeti formát az idők során, ám a Laibachnak 2023-ban még mindig van mit mondania a világ számára.
Ezt adta hát idén a Fekete Zaj. Óhatatlan, hogy kimaradt néhány név, akikről illene említést tenni, szóval nincs más hátra, 2024-ben igyekszünk majd a teljes időtartamot végigkísérni. Jövőre Veletek és a kacsákkal ugyanitt!
Fotók: Járosi Boglárka Alina és Frank Olivér (Sonya, Laibach)
