A hard rockban, illetve dallamos metalban utazó svéd Eclipse az ezredforduló táján alakult, azóta szépen az európai élvonalba küzdötték magukat. A Megalomanium már a kilencedik nagylemezük, ami közvetlen elődeihez hasonlóan szintén egyszavas címet kapott.
Nem én vagyok az egyetlen a szerkesztőségben, aki már panaszkodott az idei hard rock termésre. Valahogy most a durvább bandák jobban összekapták magukat, a dallambubusok meg kicsit eco-módba kapcsolták a hajtóművet. Ha ajánlanom kellene az eddigi 2023-mas felhozatalból, igazán jó szívvel csak a Winger és a Crowne anyagait merném megnevezni. A műfaj európai fellegvára, a Frontiers kiadó persze töretlen lendülettel termeli a lemezeket, és minden második héten még leszerződtetnek egy új bandát is, biztos ami biztos. Ugyanakkor megfigyelhető, hogy bár az album-formátumhoz még tartják magukat, elkezdtek inkább slágerekben gondolkodni, és ha a friss dalok fele értékelhető, már örülhetünk. És akkor itt az új Eclipse, ami végig jó! Képzelhetitek, hogy vigyorogtam, miközben először forgott. Meg még utána is.
A Megalomanium (hülye egy cím…) a húzós hard rock alműfajában született, lassú szám nincs is. Szép balladákért kéretik a honfitárs Creye-hoz fordulni, ők nagyon élik az ilyesmit is. Az alig 38 perces lemezen 11 pörgős rockhimnusz sorakozik, pozitív hangulattal, fogós, ökölrázós refrénekkel. Az egyik dalt nem átallották Anthem-nek elnevezni, csak hogy mindenki értse. A marketing-szövegek olvasgatása mindig izgalmas elfoglaltság (irónia alert), és ez alól a kiadói infólapok sem kivételek. Olyanok ezek, mint a filmelőzetesek, valahol mind egyforma, és egyikből sem derül ki, hogy a portéka mestermű-e, vagy a biteket is kár volt pocsékolni rá. Esetünkben megemlítik, hogy a friss album az Eclipse hangzásának letisztult és végletekig finomított formáját kínálja, persze friss elemekkel gazdagítva. Erik Martensson gitáros-énekes-főnök még annyit tett hozzá, hogy a cél az volt, hogy a dalszerzés és hangzás terén ezzel az albummal is sikerüljön fejlődni. Ez már közelebb áll az igazsághoz, ugyanis az idei dalcsokor legnagyobb erénye valóban az, hogy jobbak a nóták és kevesebb a töltelék.
Ha már a zenekar specialitása a rockhimnusz, természetesen ezt az albumot is egy ilyennel nyitják. Bizony, a cím félrevezető (The Hardest Part Is Losing You), mindjárt egy vérbeli Eclipse-bombát kapunk kezdésnek. Nem könnyű ebben a túltermelésben saját hangot megütni, mégis, már az első pillanatban tudjuk, hogy ők azok, a dallamvezetés, a riff, meg persze Erik hangja egyedi csomaggá állnak össze. A második Got It! nemcsak a lemez, de az év egyik legjobb dala, bár zeneileg egyszerűbb, mint az előző volt. Egy alapra vett téma, ami arra született, hogy a kétszavas refrént a közönség együtt üvöltse majd a koncerteken. Az előző albumon a Saturday Night (Hallelujah) volt ilyen, a Got It! semmivel sem marad el tőle.
Ezután következik a már említett Anthem, és a cím ezúttal nem hazudik, jóféle tapsmetál téma bontakozik ki már az első pillanatokban. Régen a Gamma Ray-nek is voltak hasonló ötletei (ha már ott tartunk: régen volt Gamma Ray, hehe), de most nem akar beugrani, melyik dalukra hasonlít. Becsülöm bennük, hogy a nem túl tág keretek között törekednek a változatosságra, amit a Children of the Night is igazol. A jól felismerhető stílusjegyeiket itt ős-rockkal vegyítették. A riff és az énekdallam akár egy korai DIO-lemezről is jöhetett volna, noha az Eclipse-szósszal gazdagon meglocsolva már innen sem lóg ki.
A következő dalpáros a 80-as éveket idézi meg: a Hearts Collide egy glam rockos, ó-ó-ó-zós aréna rock sláger, az I Don’t Get It pedig egy szimplább, kiabálósabb nóta, amerikai ízekkel. Ez sem lógott volna ki az MTV programjából úgy 1989 körül. Szóval, igen, 11 pörgős rockhimusz sorakozik itt, ahogy korábban írtam is, de azok nem fénymásolóval készültek, mindegyiknek saját egyénisége van.
Hogy ne merüljön fel az elfogultság árnyéka sem, leírom, hogy a borító rettenetes, a hangzás olyan, amilyen (ne ezzel teszteljétek a füleseket a boltban…), és néhány dal zeneileg kimerül a kétakkordos sikálásban. DE: annyira jó érzés hallgatni, olyan pozitív hangulatot teremt, hogy ezek miatt szót emelni olyan lenne, mintha egy Ferrarit a kicsi csomagtartójáért kritizálnánk. Ha van még olyan e balsors-tépte honban, aki hajlandó néha jól érezni magát, hallgasson bele a Megalomanium lemezbe!
