A Concrete egy közel húsz éves budapesti thrash horda, mégis csak a földalatti mozgalomban ismertek. Ez pedig részben az ő hibájuk, és itt most korántsem a zenei részre gondolok, hanem arra, hogy nyolc évre hibernálták magukat, illetve kiadói háttér sincs a hátuk mögött.

Az első korszakban, azaz egy évtized alatt ráadásul egyetlen lemezük készült. A szerzői formában kihozott Revelations Of Perdition CD-t öt-hat éve hónapokon keresztül vadásztam, aztán le kellett tennem róla, továbbra is beérve egy digitális változattal.

A 2011-es debütöt az Archaic, az Atomic, a Zord és a Mörbid Carnage nagylemezek mellett a hazai thrash underground utóbbi két évtizedének legjobb lemezei közé sorolom. A fővárosi huligánok nem csináltak egyebet, mint elővezettek egy stílusgyakorlatot, de képesek voltak jó dalokat írni és ütős hangzással előállni. Az utóbbiak banális dolgoknak tűnnek, de másodvonalas hazai thrash-ről beszélünk.

Több, mint egy évtized múltán, a korábbi öt főről négyre csökkent személyi állomány mellett augusztus legvégén jelent meg – pontosabban csak aktiválódott a digitális felületeken – a második nagylemez, a High Evolution. Közhely, de a srácok épp ott folytatják, ahol az első lemeznél abbahagyták a dolgot, sőt még attól is tömörebb, arcbamászóbb módon fogalmaztak.

Az idei eresztés minimálisan haladja meg a húszperces menetidőt, ami ebből eredően már inkább a crossover irányába mutat. A zömmel két perces, csuklóból elreszelt bombák után csak egy esetben, a záró Bloodfieldsszel sikerült négy perc felé menni. A hangzás organikusabb, mint az első lemezen volt; ahogy mondani szoktuk, semmi „modern szarság” nincs itt, csak ösztönösen, de nem agyatlanul elővezetett csapkodások és tekerések. A nyitó Quellcristben Stofi már ránk is olvassa dörgedelmeit, rengeteg mondanivalót sűrített a nótákba. A csordavokálok révén a korai Suicidal Tendencies jutott eszembe, de a dalokról a Wehrmacht-ra vagy a S.O.D.-M.O.D. párosra épp úgy asszociálhatunk, mint akár a D.R.I.-ra.

A riffek és a vijjogó szólók pedig a Slayerig vezethetők vissza. Szusszanásnyi középtempók ugyan akadnak, de szerencsére csak elvétve, kizárólag színezés gyanánt. A srácoknak a Live Fast, Chase Death-féle szögelések állnak igazán jól. Bízom benne, hogy nem állnak rá az egy évtized-egy lemez menetrendre!