A Michael Gira által alapított Swans sosem volt a könnyen emészthető és befogadható zene megtestesítője. Az 1982-es alakulás óta eltelt időben a New York-i experimentális rock zenekar különböző fázisokon, felállásokon és műfajokon ment keresztül.
Az 1997-es feloszlásuk után Gira, Angels of Light néven új projektbe kezdett, mellette pedig szólóalbumokat is készített. 2010-ben Norman Westberg gitárossal karöltve, újult erővel és koncepcióval repítették vissza a zenekart a színpadra. Westberg ugyan idő közben kiszállt, így az eredeti felállásból mára csak Michael Gira maradt, de úgy tűnik a Swans megállíthatatlanul szárnyal tovább. Utoljára 2016-ban jártak Magyarországon. Az idei turné apropója a nyáron megjelent The Beggar album népszerűsítése, aminek Budapesten az Akvárium Klub NagyHall-ja adott helyet. A bemelegítés nem másra, mint az ex-Swans gitáros Norman Westberg-re hárult.
Egy dolog változatlan, egy Swans koncert minden csak nem hétköznapi. Gira sosem ismert kompromisszumot, nemcsak zenében vagy dalszövegekben, de az előadásmódjában is igencsak feszegette a határait meglehetősen sajátos elképzelései miatt. Mindenféle városi legendák keringenek a nyolcvanas évek New York-i underground koncertjeiről, pedig a CBGB rendszeres látogatói viszonylag edzettek lehettek a különböző extrém megnyilvánulásokra. Gira pillanatnyi hangulatától függően tette a lehető legkellemetlenebbé a koncertélményt közönsége számára. Volt eset, amikor a szellőzőt kikapcsoltatta, hogy forróság legyen a teremben, de a zajszint extrém növelése visszatérő hóbortja volt a frontembernek. Szerencsére az idő előrehaladtával sokat finomodott, de azért bevallom némi fenntartással és természetesen egy pár füldugóval indultam útnak a buliba. Itt megjegyezném, hogy a füldugó ugyan nem kellett, de hazafelé az autóban bőven elég volt a kocsi zúgását hallgatni, más zaj befogadására képtelenné váltam.
A koncert meglehetősen korán 18:30-kor elkezdődött, de bármennyire is siettem az autópályán kialakult dugó nem segített, így Westberg performanszáról lemaradtam.
Gira mester és tanítványai a kiírásnak megfelelően fél 8 előtt már a színpadon voltak. A hat fős formáció nem sokat bajlódott a felvezetéssel, rögtön bele is kezdtek monumentális szettjükbe. Az első pillanattól fogva semmi kétség nem volt felőle, hogy hangerőből bizony tényleg nem lesz hiány.
Az előadás első órája megállás és szünet nélkül jól kiszámított nyomással duzzadt. A feszültség szinte elviselhetetlenül fokozódott, míg végül a The Hanging Man hipnotikus morajlásával zárult. Ahogy figyeltem a közönséget, Gira sámánszerű éneke, az altatószerű basszus váltott ki teljes átélést a hallgatóságból. A kissé nyomasztó és súlyos kezdéssel szemben a folytatásban az Ebbing és az igazán kiváló No More of This című daloknak köszönhetően a monoton alapokat, sugárzó dallamok és ének kíséri, ami ad némi felszabadulás érzést és visz szépséget az egész előadásba.
Zárásként azért visszatérünk a sötétségbe, de már kevéssé hat nyomasztólag az egész, köszönhetően talán annak is, hogy a dalok 10-15 percnél már nem hosszabbak. Az egész koncertet jellemezte az impozáns és lenyűgöző hangzás, de ami a legjobban szembetűnő volt az a zenekar és Gira közötti dinamika. A Swans tagjai kitartóan összpontosítottak a frontember minden mozdulatára, mimikájára. Az egész előadás óramű pontossággal működött. Gira énekhangja vagy sámáni üvöltése fontos eleme a Swans hangzásának, de élőben sokkal hatásosabb, mint lemezen. Mélyen, odaadással adja át a létezéssel és halandósággal kapcsolatos érzéseit.
A zenekar őrlő 80-as évekbeli, kemény avantgárd zajos eredetét maguk mögött hagyva, általában a legfrissebb albumáról állítja össze a repertoárt. Ezúttal is az új anyag, The Beggar dominált, viszont a Leaving Meaning-ről is kaptunk néhány darabot. Sokat elárul az, hogy a 2,5 óra alatt nagyjából 7 számot játszottak.
Bár számomra a Swans továbbra is egy misztikus rejtély, összességében élőben látni mindenképpen egy értékes élmény. Azt gondoltam, hogy ez a múlt, illetve a műfaj erősen underground jellege a fiatalokat kevéssé szólítja majd meg, de nagyot tévedtem. Szombat este úgy tűnt, hogy a Gira-kultusz minden generációt meg tud mozgatni, egy koncert erejéig biztosan. Az egész koncepció rendkívül összetett, súlyos és nehezen befogadható, de ha megbarátkozol vele, bizonyosan nem ereszt.
