RockStation

Albumsimogató: Tiamat – Wildhoney (Century Media, 1994)

Pszichedelikus, gótikus, progresszív

2023. december 03. - moravsky_vrabec

tiamat_wildhoney.jpg

Nehéz néhány szóban körülírni, milyen zenét is rejt a Tiamat Wildhoney albuma. Sokféle műfaj és stílus keveredik benne, mégsem zavaros, és kockás papír sem kell hozzá. Lassan 30 éves lesz ez a különleges anyag, nézzük meg kicsit közelebbről!

A kilencvenes évek első felében a két legfontosabb rockzenei piac nagyon másféle képet mutatott. Szeretett műfajunk Amerikában már jó ideje a fősodor része volt, folyamatosan jelen volt az MTV-n, és akkortájt még az olyan vadóc zenekarok is óriás-kiadókkal dolgoztak, mint a Testament vagy az Overkill. A trendeket a multik diktálták, a tömegek pedig szépen követték őket. Bizony, a rockzenében is. Glam, grunge, pop-punk és hasonlók követték egymást gyors egymásutánban, kitermelve a maguk vezető zenekarait és kérészéletű kutyaütőit egyaránt.

Nyilván ideát Európában is hallottunk a Soundgarden-ről meg a Green Day-ről, de az őket övező felhajtás össze sem hasonlítható azzal a hisztériával, ami a hazájukban volt tapasztalható. De formálódott egy erős másodvonal is, underground csapatokkal, rétegműfajokkal, független kiadókkal. A legtöbbjük nem lépte át a kontinens határait, mégis szép karriert futhattak be. 1994-95 körül több olyan nagylemez is megjelent, amiket utólag akár korszakalkotónak is nevezhetünk, ha szeretjük a nagy szavakat. Egyszerűbben fogalmazva viszont csak hirtelen egy rakás bitang jó album jött ki hasonló zenével, rövid időn belül. Hogy konkrétabb legyek: a Therion-tól a Theli, a Paradise Lost-tól az Icon (no meg a Draconian Times, ha már itt tartunk), az Amorphis-tól az Elegy, vagy a The Angel and the Dark River a My Dying Bride-tól. És persze cikkünk tárgya, a Wildhoney, a Tiamat legjobban sikerült albuma. Jobb híján gót-metalnak hívták őket akkor, ami egy elég semmitmondó címke, tudván, mennyire sokszínű akár a fenti, szűk merítés is.

Ami a személyes szálat illeti, én ekkor kezdtem nyitni a kevésbé kommersz zenék felé. A „Bevezetés a rockzenébe” abszolválása után jöhetett a középhaladó szint, tudatosan kerestem, mik rejlenek a Maiden-Priest-Guns-Mötley-satöbbi világán túl. És hogy végre a Wildhoney-ra zoomoljunk, konkrétan ez volt az első lemez, amin hörgős éneket hallottam. És tetszett!

A Tiamat még a 80-as évek végén alakult Treblinka néven, death-black metal jellegű zenével. A fiatal zenekarokra gyakran jellemző turbulens időszakok őket sem kerülték el, végül Johan Edlund körül, immár friss névvel formálódott Tiamat vitte tovább a Treblinka zenei vonalát, és néhány dalát is. A banda nevét a mezopotámiai mitológiából kölcsönözték, hasonlóan az Absu és a Marduk zenekarokhoz. Igaz, kezdetben a technika és a zenei tudás – hogy is mondjam – behatárolta a lehetőségeiket, de látványos fejlődésen mentek keresztül. Az 1992-ben kiadott Clouds fontos állomás volt ezen az úton, de a csúcsra két évvel később értek fel, legalábbis zenei értelemben. Ha gonosz akarnék lenni, azt is mondhatnám, hogy addigra tanultak meg zenélni, de ennél többről van szó, már csak azért is, mert közben ismét lecserélődött a tagság.

Ahogy a bevezetőben is írtam, nehéz néhány szóban körülírni, milyen zenét rejt a Wildhoney. Kezdjük azzal, hogy háromféle énekstílus váltja egymást, a „hagyományos” hörgős éneket tiszta dallamok és helyenként szövegmondás is gazdagítják. Mindegyikért Johan felelős, de színesítő jelleggel női vokált is hallhatunk. A hangzás sem a metal sztenderdek szerint állt össze, számtalan hangminta, zaj és zörej vesz részt a hangulatteremtésben. Ma már, amikor egy rockkoncerten több MacBook van a színpadon, mint zenész, ez fel sem tűnne, de 30 éve még szokatlannak számított. Itt kell megemlíteni Waldemar Sorychta nevét, aki a lemez producere volt, de a szerepe messze túlmutatott a potméterek csavargatásán. A lengyel származású szakember afféle stúdiómágus volt akkoriban, és ha egy zenekar a megszokottól eltérő hangzást szeretett volna a lemezén, az ő számát tárcsázta. Az sem hátrány, hogy gitáron, bőgőn és billentyűs hangszereken is játszik, nyilván az alapos kütyü-ismereteken túl. A Wildhoney lemezen ő felelt a billentyűkért, de három dalnak a társszerzője is.

A Wildhoney tíz dalt tartalmaz 42 percben, de ezt ne úgy értsük, hogy négyperces témák sorakoznak rajta. Ami azt illeti, a tíz dalból (inkább tételből) négy instrumentális, leginkább rövid hangulati átvezetőként értelmezhetők. A témák között alig van szünet, és nemcsak egybefolynak, de olyan is előfordul, hogy akár fél percig egyszerre szól az egyik vége és a másik eleje. A nyitó Wildhoney-ban énekesmadarakat hallunk (Johan egy sampler CD-n találta), de például a 25th Floor csak úgy tobzódik a nyugtalanító zörejekben. Az utolsó dalt felvezető Planets dallamos gitárszólóként indul, majd egyre több teret kapnak a szintik, végül olyan lesz, mint egy jobbfajta relaxációs zene. De az énekes dalok sem egyszerűbbek, talán a Gaia az egyetlen, amiben tisztán kirajzolódik a verze-refrén-verze-refrén séma.

tiamat_logo.jpg

Később Johan azt nyilatkozta, hogy csak egy fiatal srác volt (23 éves volt, amikor a Wildhoney megjelent), aki szeretett volna úgy megszólalni, mint kedvenc zenekara, a Pink Floyd. Szabolcs kolléga volt olyan kedves, hogy feltúrta a személyes archívumát, és elküldte nekem a lemez kapcsán megjelent Johan-interjút. Abban is gyakran előkerül a Pink Floyd, éppenséggel még a cikk címében is. Úgy érzem, nem vagyok jogosult megítélni, mennyire áll meg ez a hivatkozás, de tény, hogy amikor a napokban újra elővettem a lemezt, Ivett asszony a végén csak ennyit mondott: ez olyan pinkfloydos volt, nem? Meg aztán ha menőzni szeretnék, én sem az Akelát jelölném meg zenei referenciapontként, hehe.

Bátran mondhatjuk, hogy a Wildhoney egy egyben-hallgatandó hangfolyam, ettől persze még találunk rajta rendes dalként értelmezhető témákat is. A madárcsicsergős intró után a Whatever that Hurts az első ilyen, egyúttal a régi rajongók számára a legkönnyebben befogadható dal is. Van metálos riffje, tekerős szólója, hörgős refrénje, igaz, a hosszú bevezető és az álmodozós verzék mindezt ellensúlyozzák. A dob meg úgy szól az elején, mintha közvetlenül a fejünket püfölnék.

A leginkább emlékezetes dal az ezt követő The Ar, az unortodox felépítése ellenére. Ennek ugyanis nincs refrénje, hanem egy áriázós énekesnő helyettesíti. A lehető leghagyományosabb rockos riffel indul, Johan bárdolatlan, barbár bömbölésével folytatódik, majd Birgit Zacher légies énekével egészül ki. És mindez attól zseniális, hogy nem egy zagyva vegyesfelvágott lett a végeredmény, hanem egy remek dal, amit bármikor fel tudunk idézni.

Ha van értelme slágerességről beszélni a lemez kapcsán, a Gaia című dalt kell megemlítenünk. A fődallamot a szinti adja, Johan tiszta hangon énekel, barátságos dallamokat. Ezt a dalt is egy szóló koronázza meg, amiért az elismerés Magnus Sahlgren gitárost illeti. A már említett interjúban Johan őszintén elismerte, hogy bár ő is gitározik, ez nem igazán az ő terepe, a lemez összes szólóját Magnus játszotta fel. Ez azért nagy dolog, mert a sok egyedi vonás mellett a szólómunka is kiemeli a Wildhoney-t a tömegből, a villantós-tekerős, valamint a dallamos-hangulatos témák egyaránt kiválóak.

A lemez második felén a (még) kevésbé hagyományos témákat találjuk. Mindegyik élvezhető, mindegyik hozzátesz a teljes képhez, de mondjuk a Do You Dream of Me? nem az a dal, amit bármelyik átlagrocker könnyen a keblére ölelne. Végül a Pocket Size Sun című, 8 percnél is hosszabb valami zárja ezt az utazást (muszáj volt elsütnöm ezt az ordas közhelyet, bocsi), többnyire szövegmondással, és minimál hangszereléssel. Szándékosan kerültem a szövegek elemzését, Johan a legtöbbször elég elborultan fogalmaz, elviccelni meg nem akartam. Akkor és ott bizonyára megvolt a miértje, hogy a Whatever that Hurts-ben miért az a refrén, hogy mézes tea, illetve az utolsó dalban mit jelent a zseb-méretű Nap. Aki nagyon elmélyedne a Wildhoney világában, nem ússza meg a szövegkönyv lapozgatását.

Számomra a Wildhoney varázsát az adja, hogy ez a sok alkotóelem, a számtalan stílus végül összeáll egy álmodozós, nyugis, hogy azt ne mondjam, szép valamivé. Ha már amúgy sem hosszú, érdemes egyben meghallgatni, mert bár nem konceptalbum, így működik igazán. Elfogadom, ha valaki azt mondja, hogy neki ehhez hangulat kell, de szerintem éppen hogy a lemez hozza meg a hangulatot. Nem a Tiamat találta fel a hideg vizet, nem is ők voltak az elsők, akik a műfajokat vegyítették, mégis, a Wildhoney album azon kevesek egyike, ahol ez mesteri módon sikerült. Egyik kedvenc vesszőparipám a hangulatteremtés, hát itt nem panaszkodhatunk, olyan erőteljes atmoszférája van, hogy rá lehet könyökölni. Nagyot vállalt a Tiamat ezzel az albummal, de sikeresen vették a maguk teremtette akadályt. Hogy ez most gótikus, doom, progresszív, pszichedelikus vagy milyen death metal, vagy mindegyikből egy kicsi, mint Johnny Firpo fagylaltjában, az nem is számít.

tiamat.jpg

Ha a saját koordináta-rendszerében vizsgáljuk, a lemez sikert aratott, méghozzá a sajtó és a közönség körében is. A független Century Media kiadó egyik legmagasabb példányszámban elkelt lemeze lett, a zenekar saját turnéra indult vele, és állítólag a régi rajongók sem reklamáltak miatta – igaz, még a Facebook előtti boldog időkről beszélünk. A kritikák is dicsérték, a hazai Metal Hammer szerkesztői az év végi toplistára is feltették.

A Wildhoney egyszeri csoda volt, a Tiamat következő nagylemezén (A Deeper Kind of Slumber) ismét új irányba állították a hajót, és tovább távolodtak a heavy metal partjaitól. Ha a mai zenék közül kellene hasonlót említenem, elsőként a Thy Catafalque, esetleg az Isole jutna eszembe. Ha nem is mint 1:1 referenciák, de ami a hangulatot és a változatosságot illeti, mindenképpen. És az is igaz rájuk, hogy nem valók mindenkinek. A Wildhoney nehéz falat, de nem azért, mert barátságtalan vagy szélsőséges zenét rejt, hanem mert annyira tömény, és annyira más, mint a megszokott. Ha ez nem zavar, jó szívvel ajánlom a barátkozást vele.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr3318272531

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum