Az Eclipse legújabb albuma idén ősszel jelent meg, ennek turnéja zajlott a közelmúltban. A körút nem érintette Magyarországot, de exkluzív beszámolóval szolgálhatunk a prágai koncertről.

Kedd este egy tőlem szokatlanul spontán elhatározás után egyszercsak a Roxy nézőterén találtam magam, majd nemsokára a húrok közé csapott a svéd hard rock alapintézménye, a stockholmi Eclipse. Bár jó előre értesültem a koncertről, egy műtét után lábadozom, ami a vártnál lassabban zajlik. Így nem is vettem előre jegyet, sőt, lélekben le is mondtam a részvételről. A (várhatóan) utolsó kontrollvizsgálat éppen a koncert napjára esett, Bartášek doktor úr elégedetten hümmögött, így bátortalanul megkérdeztem:

- Lesz ma este egy koncert, ön szerint elmehetnék rá?
- Persze, nyugodtan.
- De rockkoncert lesz és nincs ülőhely.
- Akkor is.

Az orvosi szakvéleményt asszonykámmal is ismertettem, aki annyit mondott, hogy ha mégis mennék, őt is érdekelné. Ezer éve nem voltunk együtt koncerten, így gyorsan a Roxy felé vettük az irányt. A kapunyitást fél nyolcra, a koncertkezdést fél kilencre hirdették meg, előzenekar nem volt. Nyolc körül érkeztünk, és bár nem vártam kígyózó sorokat a Dlouhá járdáján, konkrétan egy lélek nem volt a bejárat előtt. Jegyvásárlás, merch-csekkolás (semmi extra, de legalább baráti árakon), majd leballagtunk a terembe, ahol igen levegősen oszlott el a közönség. A bárpult körüli asztaloknál volt egy kisebb tömörülés, de így is keveselltem a publikum létszámát. Magamhoz vettem a gyógykólát (antibiotikumra nem iszunk ugyebár), és a kezdésig azon lamentáltunk a first ladyvel, hogy a jóféle dallamos hard rock mennyire underground műfaj lett.

Aztán ahogy lenni szokott, a konzervzene egyre hangosabb lett, majd bejátszottak egy egyveleget, és a négy zenész besétált a háttérvászon elé. Az előző album nyitódalával, a Roses on Your Grave-vel kezdtek, de olyan elánnal, ami őszintén meglepett. A közönség a színpad elé tömörült, mi is valamivel közelebb merészkedtünk, hadd érezzük az energiák áramlását! Már jött is a Got It!, a friss nagylemez húzódala, egyben – legalábbis szerintem – az év rockhimnusza. Lassan eloszlott a színpadi műfüst, így már jobban láttuk a zenészeket is. A publikum végigugrálta a két dalt, de nem ám csak az első sorok, hanem nagyjából mindenki. Egy rövid szusszanás, Erik Martensson köszöntötte a jónépet, elmondta, hogy ez a lemezbemutató turné végállomása, és hiába van kedd este, bulizzunk úgy, mintha szombat lenne. Természetesen a Saturday Night (Hallelujah) következett, és, mondjuk úgy, szót fogadtunk. Három ekkora bombával nem is lehet hibázni, tökéletes kezdés volt!

A Roxy nem túl nagy helyszín, de a színpada jó széles. A zenekar kényelmesen elfért rajta, Erik pedig kedvére rohangálhatott, és az sem hátrány, hogy így több néző is közel lehetett az eseményekhez. Ökölpacsi, kézfogás, kamerának pózolás – volt minden, és nemcsak a dalok közti szünetekben, de néha közben is. Az Eclipse specialitása a rockhimnusz, amiből bőséges adagokat tálaltak fel az este során, de törekedtek a változatosságra is. Volt akusztikus lassú (Hurt), hagyományosabb heavy metal (Children of the Night), míg a Battlegrounds, ami lemezen jó középtempós, itt kicsit lassítva került elő. De tény, hogy a legnagyobb beindulás az olyan nóták alatt volt, mint a Runaways, vagy a zseniális Twilight.

A cseh közönségről eddig vegyes benyomásaim voltak, de ezen az estén kitettek magukért. Az a legfeljebb 200 rajongó, aki megjelent, óriási hangulatot varázsolt, és szó szerint végigugrálta a másfél órát. Életkor szerint nagy volt a szórás, és bár a hard rock jellemzően az idősebb korosztályt vonzza, azért örömmel nyugtáztam, hogy fiatalok is voltak szép számmal. A sört például üveges formában szolgálták fel, semmi repohárral majomkodás. Valahogy senki nem aggódott, hogy a rockerek majd egymás fején verik szét az üvegeket – nem is volt semmi incidens. És ami külön tetszett: alig voltak, akik mobillal fotóztak-filmeztek, így akik hátul álltak, nemcsak a tengernyi kijelzőn át láthatták a hangversenyt.

A látványt nem vitték túlzásba, volt egy háttérvászon a zenekar logójával, pár reflektor, meg néha egy kis műfüst. Nem is volt szükség többre, Erik hibátlanul látta el a frontemberi teendőket, őt figyeltük úgyis. Bedobta az összes ismert trükköt, vezényszóra hullámoztunk, ó-ó-óztunk, tapsoltatni nem is kellett, az ment felszólítás nélkül is, hehe. Nekem az tetszett igazán, hogy természetes volt, semmi megjátszás, semmi műanyagság nem volt benne. Ez igaz a tagok közti interakcióra is, elhiszem, hogy tényleg barátok, és valóban élvezik, hogy együtt zenélhetnek. Noha az Eclipse alapvetően Erikről szól, bőven engedett teret a többieknek is. A régi harcostársként bemutatott Magnus Henriksson elsősorban a szólózásból vette ki a részét, az egyik dalt pedig Victor Crusner basszusgitáros énekelte. Robin Nilsson vendégdobost (főállásban The Cruel Intentions) pedig többször is megtapsoltatta, vele ugye ez volt az utolsó fellépés.

A hangzás nem volt tökéletes, a gitárok gyakran eltűntek a keverésben, míg az ének kicsit sok volt. Nem bántóan, főleg, hogy Erik tisztán énekelt, de ha már a legtöbb dalban két gitár is van, jó lett volna többet elkapni belőlük, nem beszélve a szólókról. A hangerőt ügyesen lőtték be, nem volt pusztító, de Ivett asszonynak egy napig zúgott a füle utána, ennyi igazán elfogadható. (Én nem vagyok mérvadó, nekem folyton zúg.) Technikai gondok is fel-felmerültek, de ezeket profin kezelték, többeknek talán fel sem tűntek. Nekem is csak az volt gyanús, hogy Erik minden második dal után gitárt cserél, de nem újakra, csak ugyanazt a kettőt oda-vissza. A Wired lemezborítóján is látható gyönyörű Gretsch így is sokat szerepelt.

Kíváncsi voltam, milyen hosszú játékidőt terveztek ilyen energikus előadás mellett, végül nagyjából 90 perc után jött el a záróra. Két bomba rockhimnuszt (mi mást?) tartogattak a végére, a kiabálós Twilight és a zsigeri Viva la Victoria zárták az estét. Utána fotózkodás, pacsizás, ölelkezés, pengető- és dobverő-osztogatás, majd levonultak ezek a végtelenül rokonszenves zenészek. Igazi feltöltődés volt ezen a latyakos téli estén, igazán kár lett volna kihagyni. Arról, hogy az egyik vezető hard rock banda miért 200 ember előtt játszik, az olyan másodvonal-beli csapatok, mint mondjuk a Crowne pedig még turnézni sem tudnak, majd egy másik alkalommal kesergek. Most maradjunk inkább a pozitív gondolatoknál!

(Képek: Alexandra Pajak / @EclipseSweden Facebook)