A thrasher Extinkt idei lemezének ajánlójában ITT már ejtettem pár szót a kelet-európai undergroundban Uappa Terror név alatt futó Mateusz Lapczynski tevékenységéről. Most pedig elkerülhetetlen, hogy néhány gondolat erejéig önmagamat ismételjem; szóval emberünk gitáros/énekes/dalszerző pozíciókban szinkronban és főszereplőként több zenekarban is érdekelt. A lényeg Mateusz esetében (és nálam is) a Terrordome-on és a thrash metalon van, de emberünk a rokon irányzatokban is igyekszik kipróbálni magát. Adam Burke grafikája alapján csípőből nem lehet eltalálni a Distrüster által képviselt zenei világot.

A krakkói csapat műfaját illetően a kötelező segédanyag, a Metal-archives pedig a következőképpen kategorizál: Crust/Speed/Death Metal. Ez így, ebben a formában elég zavarosnak tűnik, én kapásból és nagyvonalúan elintézném őket a thrash megjelöléssel – mondván, hogy az irányzat egy szélsőségesebb megnyilvánulásáról van szó. Maradjunk annyiban, hogy egyik sem tökéletes megfejtés…

A lényeg, hogy a Sic Semper Tyrannis a lengyel hármas első nagylemeze. A legnagyobb underground név ezúttal nem az itt az összes húros hangszer megszólaltatását magára vállaló Mateusz, hanem az elsősorban a Decapitated ütőseként ismert, de számos egyéb bandát is megjárt/megjáró James Stewart. A fő vokálokért pedig az a Jacek Kosa felelt, aki vokálozott ugyan a legutóbbi Terrordome korongon, de komolyabb zenekaros múltja nincs. A koncerteken a Terrordome basszusgitárosa segíti ki a triót.

A Sic Semper Tyrannis egy újabb erődemonstráció a nyughatatlan Mateusztól. A Distrüster diszkográfiájában két digitális single-től eltekintve semmilyen előzményre/támpontra nem lelhetünk. Az étlap a fél perces kirohanástól a két perces gyalulásokon keresztül a záró Calm Under Fire hat percnyi borulatáig terjed. A nyitó Nobody Dares váltott vokáljai és tempói révén egy futó gondolat erejéig a grind műfaj is eszembe jutott. A Now esetében pedig, elsősorban a mocskos hangzásnak hála, értelmet nyer a crust skatulya is. A Discharge-vonalat bedurvított vokálokkal hozó Die! sem egy elméleti munka, ahogy a félrevezető címet kapott To Live Beautifully sem dolgoztatja meg a hallgató agytekervényeit, a Brutal Truth: Need To Control korszakára emlékeztető gerjedéseivel. A félperces A.P.O.S. egy grind stílusgyakorlat, a Burning. Open. Wounds. meg akár a Distrüster portfóliója is lehetne, darál, döngöl, tapos, recseg. A Nasum emlékeket idéző Martyr’s Game, az Over and Over elnyújtott monológja, a zeneileg a thrash mezsgyéjén balanszírozó, hibbant vokálokkal előadott Loyal To None is a változatosságot dicsérik - a két legnehezebben emészthető falat pedig a korong végére maradt.

Az előbb emlegetett változatosságtól függetlenül a szélsőségekre nem fogékony hallgatóság a Distrüster lemezét joggal intézheti majd el a hallgathatatlan jelzővel. A bő félóra alatt speed metallal ugyan nem futottam össze, de van itt szinte minden egyéb, főként crust, grind, death metal, anarcho punk, hardcore és persze nyomelemek formájában thrash is. Goromba anyag.

,