Klasszikus stoner muzsika jöhet a sörrel átitatott kőbányai próbaterem legmélyéről? Ha ismered a hazai színteret, akkor már sejted, hogy a Muddy Roots újabb anyaggal jelentkezett. A három éves szent hallgatást töri meg most a trió, hogy bemutassa nekünk legújabb négy számos, The Die Is Cast című anyagát.

A srácok elmondása szerint az anyag olyan, mint egy hosszú alagúton fingó tevéket szállító 1978-as Ford Bronco. Hinnem kell nekik, mert nem értek a kocsikhoz, mondjuk Fordom van nekem is, de ez most lényegtelen. Ahogy már említettem három év hallgatás után közel negyedórányi fuzzal törik meg a csendet a srácok. Stílusban mit sem változott a zenekar. Benne van a mocskos, egyszerű Motörhead hangulat, amit meg fűszereznek a klasszikus stoner elemekkel. Ha bírod az Atomic Bitchwax-ot akkor tuti nem fogsz csalódni a dalokban. Úgy kaptam én a négy lemezt, hogy igazából nem vagyok a trió munkásságának nagy rajongója, pont azt az egy stílusirányzatot viszik a stonerrock vonulatán, ami tőlem távol áll. Ettől függetlenül becsülöm és elismerem Csabiék munkáját, mert pontosan tudom, hogy milyen zeneszeretet van a dalok mögött.

Az első, címadó dalban éreztem valami furcsát, ami a második dalra kristályosodott ki. Több helyen is hallgattam a lemezt és az egyetlen említésre méltó gyengéje, hogy ott a tamoknál valami elcsúszott a keverés során. Akármilyen lejátszón, fülessel hallgattam az anyagot, a dobnál kijön az, hogy helyenként túl sok a mélytartomány és ez zavaró egy kicsit. Ha ez egy kicsit másképpen szólna, akkor azt mondanám, hogy egy nagyon jó hangzású, próbaterem hangulatú, élő ízzel megáldott anyag ez a négy dal. Ettől függetlenül azt is ki merem jelenteni, hogy kíváncsi vagyok mit tudnak a srácok élőben, így amennyiben a környéken játszanak, egyértelműen támogatni fogom őket a jelenlétemmel. Ez alap is, hiszen a Vibration például egy remek szerzemény, amit a remekül eltalált hosszok jellemeznek. A Bullet With Your Name-ről pedig akaratlanul a Corrosion of Conformity jutott eszembe, ennél nagyobb bókot pedig, szerintem nehezen kaphat egy zenekar, aki ebben a stílusban alkot. Az underground örök lovagja is vendégszerepel az utolsó Shit Mountain dalban. Sánta Zolát, szerintem senkinek nem kell itthon bemutatni. 

Összességében, nem rossz a négy dal, de vannak még gyerekbetegségei a zenekarnak, amit könnyen tudnak kezelni a srácok.Ez egyszerűen idő kérdése, mert már azt se lehet mondani, hogy csak a hiper űrstúdiókban lehet alkotni jó anyagot. Dolgozzanak tovább, Ti meg menjetek a koncertjükre!