Az Orbit Culture első önálló turnéjával nem merészkedett Magyarországig, de magazinunk kihelyezett haditudósítójaként beszámolhatok a prágai koncertjükről. A svéd melodeath titánok a balsors-sújtotta brit Defects támogatásával felejthetetlen estét produkáltak.
Az Orbit Culture utóbbi 3-4 éve igazi underground sikertörténet. 4 nagylemez és számtalan EP után ma már a Century Media kiadóhoz tartoznak, és most először főzenekarként turnéznak. A nevük egyre többek számára cseng ismerősen, miközben a zenéjük, ha lehet, még tüskésebb lett. Itt a Rockstationnél alaposan lekövettük a zenekar fejlődését az utóbbi időkben: Niklas-szal, a csapat énekes-gitáros-főnökével már háromszor interjúztunk, és bár Magyarországon még nem léptek fel, Prágában már másodszor nézhettem meg őket.
Röviden kitérnék a helyszínre is. A fellengzős Palác Akropolis név egy közepesnél nagyobb, közepesnél jobban lepukkant klubot takar, egy belvárosi lakóház alagsorában. A koncertet eredetileg egy másik helyszínre hirdették meg, de a nagy érdeklődés miatt átkerült, és kis híján itt is teltházas lett. A hely honlapja szerint ez 700 nézőt jelent, én valamivel kevesebbre saccoltam. A turné más városokban is sikerrel zajlik, több helyen teltházak előtt.
Hagyományosan a merch-felhozatal szemlézésével kezdtem az estét. Mindkét zenekar rendesen felkészült, bár semmi rendkívüli cikk nem volt a pultokon. Mindig várok valami igazán meghökkentő ajándéktárgyat, mittudomén logózott tusfürdőt vagy barbecue fűszerkeveréket, de elfogadom, hogy most nem olyan időket élünk, hogy bárki bevállalná a kísérletezés kockázatát. De legalább választék az volt: többféle pólóminta, és 3-4 különböző nagylemez vinyl kiadása volt kapható, vitték is rendesen. Az Orbit Culture lemezborítói lenyűgözően szépek ekkora méretben - szerintem. Ami az árakat illeti, lassan megtanuljuk, hogy (1) sosem lesz már olcsó, (2) így tudod legjobban támogatni a rajongott zenekart, (3) az árak leginkább attól függnek, hogy mennyi sápot szed le a helyszín. Na ennyit erről.
A brit Defects bemutatkozása többszörösen vert helyzetből indult, de végül sikerült mindezt győzelembe fordítani. A zenekar bőgőse, David Silver sérülés miatt nem tudott fellépni, az egyik gitáros, Luke Genders pedig hasonló okokból háttérvokálozásra kárhoztatott. De, amint többször is elhangzott, ők sosem mondanak le koncertet, így egyetlen gitárral, basszeros nélkül, de legalább másfél frontemberrel álltak ki. Ebben azért benne volt egy szánalmas kutyakomédia esélye, de szerencsére nem ez történt, nagyon nem. Olyan energiával robbantak színpadra, mintha az életük múlna rajta, és nagyjából az első dal végére már megvették a közönséget. Tony Maue énekes kilométereket rohangált a nem túl nagy színpadon, pörgött-forgott-ugrált, közben mellesleg énekelt is, az egész performansza a fiatal Phil Anselmót idézte. Hogy teljes létszám mellett ez hogyan lett volna kivitelezhető, nem tudom, így is voltak kisebb koccanások. A fazonjuk, kiállásuk nekem olyan HC-s volt, de a zenéjük annál összetettebb. Semmiképp nem lakossági metal, mert bár vannak értelmezhető gitárszólók és néhol dallamos ének, azért alapvetően kiabálások, rekesztések és hörgések képezik Tony repertoárját. Leegyszerűsítve címkézhetjük őket metalcore-nak, bár az is inkább gyűjtőfogalom lett mostanra.
A Defects húzóereje egyértelműen Tony, minden percben ezer százalékot adott bele, az egyik dal közben lejött a közönség közé, és egy circle pit kellős közepén nyomta, majd levezényelt egy wall of death-t, lepacsizott mindenkivel és visszament a színpadra. Az unortodox felállás a hangmérnöknek is feladta a leckét, az első néhány dal során nagyjából Harry Jennings cintányérjait élvezhettük, az egy szál gitárból szinte semmit, Tony énekéből pedig szemelvényeket. Aztán jobb lett a helyzet, de a lényeg, hogy a lelkesedésük mindent feledtetett. A Defects zenészei már megfordultak erre-arra, de ezen a néven még nem jelent meg nagylemezük. A Modern Error május végén fut majd be, én biztosan belehallgatok majd. A koncert végén kijöttek beszélgetni, fotózkodni, majd beálltak a pult mögé mörcsöt árulni. Bár a dalaik a legtöbbünknek ismeretlenek voltak, a közönség azonnal rájuk mozdult, másnap azt írták ki az Instára, hogy ez volt a turné legjobb estéje. Nagyon becsülöm az elkötelezettségüket és drukkolok nekik!
A szünetben kicsit körbenéztem a labirintus-szerű helyszínen, és arra is kíváncsi voltam, milyen arcokat vonz az Orbit Culture. Gyakran megírjuk, hogy mennyire vegyes összetételű és életkorú közönség kíváncsi a koncertre, ez azonban mindaddig érdekes, amíg a krónikás lefelé húzza az átlagéletkort. De ezen az eseményen a magam 47 évével bizony már az éltesebb korosztályba tartoztam. Ezen nem sokat keseregtem, inkább a moshpitet távolról szemlélve, a hibátlanul csapolt Pilsneremet kortyolgatva örültem, hogy meg tudják szólítani a fiatalokat is.
Az Orbit Culture kezdése előtt már vagy 10 perccel bejátszották az intrót, ami nem a máshol megszokott rocksláger-egyveleg volt, hanem egy nyomasztó gépi zúgás, ami egyre erősödött. Mintha csak az Alien űrhajója érkezett volna kötelező szervizre. Lélekben felkészítettek minket a világvégére, majd jó 75 percben meg is énekelték, hehe. Bár az OC sem egy elsőrandis zene, nagyban eltér a Defects világától, és ez igaz a színpadi munkára is. Csak semmi ugrabugra, legfeljebb egy-két spontán helycsere jelentette a mozgást. Aki nem ismerné őket, dallamos death metalban utaznak, de a dallam vs. death metal skálán a képzeletbeli mutató erősen az utóbbi irányba leng ki. Érdekelt, hogy ezzel a sűrű zenével és az 5-6 perces dalszörnyekkel hogyan boldogulnak egy teljes program során, de könnyedén vették az akadályt. Feszesen, hiba nélkül játszottak, Niklas pedig az extrém és a tiszta énektémákat is hiánytalanul prezentálta.
Ők is beruháztak pár LED-oszlopba, amilyeneket én először az In Flames koncertjén láttam, és már ott sem tetszett. Ezeket a magas, keskeny állványokat a színpadon állítják fel, és mindenféle színekben villognak-világítanak, jó éles fénnyel, csak éppen kifelé, a közönség felé, a zenészek háta mögül. Ez kb. 5 percig érdekes, utána már zavaró. Christopher Wallerstedt dobosból nagyjából semmi nem látszott (pedig becsülettel melózott), és az elöl felsorakozott zenészek arcából sem sok. Mindez, kombinálva a túlbuzgó füstgéppel már nemcsak a mobilfotósokat zavarta, de szerintem a mezei nézőket is.
Az új lemezt is nyitó Black Mountain-nel indítottak, és bár alacsonyabb hangerő mellett, de már az elejétől fogva minden hangszer tisztán kivehető volt. A Strangler következett, amire hirtelen a színpadon termett Tony és Luke a Defects-ből, hogy besegítsenek egy kis énekkel meg vokállal. A get out, get out, get out kórusnál már a közönségre is számíthattak, ez a dal váltotta ki az egyik legnagyobb ovációt. Számomra azonban a következő, a North Star of Nija volt a csúcs, az előző album kvázi címadója. Ez a dal az abszolút kedvencem tőlük, a képzeletbeli zenei panteonomban ugyanazon a polcon van, mint a Master of Puppets, a Seasons in the Abyss, vagy a Fear of the Dark. Ha most felszisszentél, javaslom, hallgasd meg alaposan. Nyilván sosem lesz olyan hatású, mint a nevezettek, de mint zenei élmény, pariban van azokkal.
A figyelem teljes mértékben a dalokon volt, semmilyen show-elem, vetítés vagy hasonló nem térítette el azt. Niklas jó hangulatban konferált, bár továbbra sem tartom menőnek, hogy minden mondatba legalább két fuck-ot suvasztott bele, hiszen, mint mondtam, nem volt dühös vagy ilyesmi. Kisebb technikai gubancok náluk is előfordultak, de ezek nem akasztották meg az előadás menetét, csak annyit vehettünk észre, hogy valamelyik segítő vagy technikus az egészségesnél gyakrabban szalad fel a színpadra valamit ügykezelni.
Ha már a Defects énekese lejött a tömegbe énekelni, az Orbit emelte a tétet, és Richard Hansson gitárost delegálta a feladatra. Richard a teljes Alienated dalt odalent játszotta el, miközben körülötte zajlott az őrület, szerencsére ő és a gitárja is túlélték az akciót. Az ő dalaikat már nemcsak hogy ismerte a nagyérdemű, de már nekik is vannak közönségkedvenc „slágereik.” A North Star of Nija, a Strangler, a From the Inside refrénjét egy emberként énekeltük, az A Sailor’s Tale-t csak azért nem, mert az most nem hangzott el. Bizony, már ott tartanak, hogy van egy teljes programra való erős nótájuk, és előfordul, hogy valaki kedvence már nem fér bele. Nekem ilyen volt a Flight of the Fireflies, aminek a végén olyan kiállás van, ami a tudomány jelen állása szerint képtelenség. No majd legközelebb.
Az eleve tombolós Vultures of North alatt óriási energiák szabadultak fel, és a refrént megint együtt énekelte a közönség. Végül ez lett a záródal, semmi ráadás, pedig bírtuk volna még. Olyan érzésem volt, hogy hirtelen lett vége, de utánanéztem, ennyire volt meghirdetve, és máshol is ugyanez volt a program. Egyszerűen ilyen gyorsan elszaladt a 75 perc, amibe pont egy tucatnyi dal fért bele. Örömmel állapíthattam meg, hogy nem volt nagy rájuk a kabát, megérdemelték a headliner státuszt, és tudtak is élni vele. Niklas karizmatikus frontember, a többiek pedig leginkább a hangszereikbe temetkezve szolgáltatják a precíz, mégis muzikális dózerolást. Kiváncsian várom a fejlődésük következő állomását, egyelőre úgy tűnik, semmi nem állhat az útjukba. Aztán most már valaki tényleg hozza el őket Magyarországra is!
A képeket a zenekarok Facebook oldalán találtuk, nem mindegyik a prágai koncertről származik.
