A német Human Zoo egy évvel a Gotthard azonos című lemezének megjelenése után alakult. A párhuzamok azonban ennyiben nem merülnek ki a Balingen-i zenekar és a svájci hard rockerek között. Az idén a fennállásának két évtizedes jubileumát ünneplő Human Zoo abban a németes ízekkel elővezetett melodikus hard rockban utazik, ami egyebek mellett közel áll a Gotthard világlátásához is.
Az egyebek között pedig olyanokat említhetünk, mint a szintén svájci Crystal Ball, illetve a Shakra, vagy akár a német Bonfire, Jaded Heart és a néhai Fair Warning. A Human Zoo nyár eleji Echoes Beyond-ja a két dekádnyi aktivitás ellenére még csak a diszkográfia ötödik darabja, ráadásul a legutóbbi korong megjelenése óta nyolc év telt el.
Tudvalévő, hogy a melodikus hard rock mezőnyben az utóbbi évtized(ek)ben semmi érdemleges nem történt; ez a korong is az utóbbi húsz évben bármikor megjelenhetett volna, nem lógna ki sem a 2000-es, sem a 2010-es évtizedek felhozatalából. Az előző mondataimból kicsenghet némi cinizmus, azonban erről a konkrét lemez viszonylatában szó sincs.
A műfaj megreformálását természetesen manapság nem egy pusztán szenvedélyből, szemmel láthatóan hobbiszinten muzsikáló zenekartól várom. Azokban az években, amikor a legnagyobb nevek (Def Leppard, Dokken, illetve akár a Bon Jovi is) a saját örökségükhöz fordulnak ihletért, logikus, hogy az underground csapatok is épp ezt teszik. Egy zsánerbeli lemez kézbevételekor számomra a legkedvezőbb prognózis egy jól megszólaló, fülbe ragadós dalokkal felvértezett stílusgyakorlat volt. (Erre tökéletes példa lehet az idei Nestor korong). Szerintem ettől többet az új évezredben nem is lehet elvárni a melodikus mezőnytől.
A Human Zoo ezeknek a preferenciáknak meg is felel, sőt még némi egyéni íz is került a kondérba. Ez pedig nem más, mint a szaxofon használata, mely kétségtelenül stílusidegen hangszer, de a németek mégis ügyesen építették be a hangképbe és az egyes dalokba - már a nyitó darabban kapunk egy szaxofon-szólót. A döngölősre vett In My Dreams – bár a címe alapján Dokkenes ízeket várhatnánk – inkább az MTV-kompatibilisre alakított Whitesnake világát idézi. A Ghost In Me a lírikus oldalt domborítja ki, de balladának nem nevezném, az a skatulya inkább a folytatásban érkező Daddy You’re A Starra lenne ráhúzható.
A zömmel három-négyperces dalok közül még a dinamikával variáló Heartache, az epikusra formált Forget About The Past és a szokatlanabb hangszerelésű Waiting ’Til The Dawn érdemelnek külön is említést. Talán felesleges nyomatékosítanom, de a hangképnek köze sincs a természetes megszólaláshoz; ugyebár ez is a stílus egyik velejárója. A borító ugyan vizionál némi progos ízt is, azonban ha ilyenre számítunk, rossz környéken kutakodunk. Úgy tűnik, hogy az akusztikus önfeldolgozás, mint bónusz a kiadó idei specialitása.
Ahogy a Bowmen aktuális anyaga esetében, úgy itt sem érzem ennek a tényleges miértjét; ettől függetlenül a lemez gerince tökéletesen megfelel a fentebb taglalt kritériumoknak. A Gotthard, Shakra, Jaded Heart, stb.-vonal hívei bátran tehetnek egy próbát az Echoes Beyonddal is!
