Classic rock. És most nem a több nyelven is megjelenő patinás zenei magazinra gondolok, hanem a címben szereplő lemezre. A müncheni négyes ugyanis abban a kizárólag angolszász gyökerekkel rendelkező műfajban alkot, amely ebben az eredeti formájában alapvetően idegen a német rock/metal zenék világától. A sokat látott zenészek esetében ezek a bizonyos gyökerek a ’60-as évek utolsó harmadáig nyúlnak.

Led Zeppelin, Deep Purple és Uriah Heep ugyebár, illetve hosszasan sorolhatnám a legnagyobb nevek nyomában a következő évtized elején feltűnt követőket is. A Bowmen háza táján a Purple-lel és a Heep-pel ellentétben billentyűs hangszereknek nincs keresnivalójuk. A klasszikus Thin Lizzy csapásvonalán itt két gitár, basszus, dob és ének a képlet összetevői, annyival kiegészítve a dolgot, hogy mindenki énekel, illetve Phil Lynott-ékkal szemben nem a basszusgitáros, hanem az egyik gitáros hozza a fő vokálokat.

Az öt és fél évtizedes gyökerek mellett a zenészek emlegetik az őket ért grunge hatásokat is, ezeket azonban az elvétve erőteljesebben megdörrenő gitárok kivételével alig hallom ki a dalokból. A címből következően ez – lenne – a zenekar negyedik küldetése, de ha a Discogs adatbázisa nem hazudik, akkor az idei korong csak a diszkográfia harmadik nagylemeze. Az előzményekhez nem volt szerencsém, a május végi megjelenést kapott Mission IV véletlenszerűen, a kiadó áldásos promóciós tevékenységének köszönhetően jutott el hozzám.

Ahogy a borító, az egyéb körítés és a tagok fizimiskája, úgy maga a zene sincs túlgondolva, grammra kimérlegelve. Nyers, ösztönös, lélegző, a kifejezés eredeti értelmében vett hard rock ez. És a csapat épp ezzel a jó értelemben vett egyszerűséggel nyerte el a szimpátiámat.

A nyitó Demons esetében a megszólalás az egyetlen tényező, ami elárulja, hogy nem egy ’70-es évekbeli lemezzel van dolgunk, ha nagyon akarom, erre tudnám ráerőltetni a zenekar által emlegetett grunge-os jelleget. A Said Or Done fő riffje a The Black Crowes debütöt idézi, a Diggin’ In The Dirt pedig ezen a téren egy Ritchie Blackmore tribute. A zakatolós, riffelős darabot remek, többszólamú vokálokkal díszítették fel, a kifejtős szóló újfent a hőskort idézi.

Ki kell még emelnem az epikus színezetű Fight The Tide-ot, melynek szájbarágós és végtelenített refrénje sajnos árnyalja az összképet. A blues-os, lassan építkező Hold Me Now, az ismét elsősorban a szólója miatt emlékezetes, lendületes Still Got My Time, a félakusztikus Memories és a korai Rainbow-t megidéző, menetelős Palace Of The King ellenben teljességgel rendben vannak. A Hold Me Now bónuszként elsütött akusztikus verzióját azonban feleslegesnek érzem.

Szabadtéri baráti sörözések soundtrack-jeként a Bowmen lemeze ideális és kockázatmentes választás. Bizonyára ezzel a céllal is készült.