A nemrég megénekelt JD Miller album után egy újabb svéd hard rock anyag futott be, ami mindenképp érdemes a figyelemre. A Nestor a 80-as évek rádióbarát megszólalását célozta meg, és ezt maradéktalanul teljesíti is.
A zenekar története rendhagyó, ugyanis az 1989-es megalakulást követően bő három évtizedre leálltak, és csak 2021-ben aktiválták magukat ismét. Arról nem találtam információt, hogy mi indokolta ezt az emberöltőnyi szünetet, mint ahogy arról sem, hogy ezalatt változott-e a zenekar felállása, vagy írtak-e közben dalokat. A most megjelent Teenage Rebel a második nagylemezük, és – a külföldi szaksajtóban legalábbis – megelőzte a híre: itt-ott címlapra kerültek, „hónap lemeze” titulust kaptak, és bizony a két előzetes kislemez is ígéretesen hangzott.
Az intróval együtt 11 dalos Teenage Rebel egészséges, 40 perces hosszúságú, és a dallamos soft rock-hard rock kedvelőit szólítja meg. Ha ez túl lila meghatározás, akkor gyúrd össze a korai Bon Jovi, a slágeres korszakában levő Bryan Adams, vagy a 2000 utáni Def Leppard zenei világát, adj hozzá néhány villantós gitárszólót, és máris a Nestor felségterületén találod magad. Tobias Gustavsson hangja főként a magas regiszterekben mozog, de jellemzően visszafogott, nem uralja le a hangképet. Az öttagú felállásban csak egy gitárost találunk, viszont van billentyűsük is, aki jelentős szerepet kap, és nem csak a lassú számokban.
Ha már szóba hoztam, a lemezen három lírai dal is hallható, a régi szokás szerint harmadikként elhangzó Last to Know, a The One That Got Away, valamint zárásként a Daughter. Ez nekem azért már sok volt, hiszen a többi téma sem harapós igazán. A – feltehetően Tobias kislányához íródott – Daughter rendesen giccsbe hajlik, és lemezzáróként jól leviszi a hangulatot.
Számomra a lemez egyetlen gyengesége, hogy hiányzik egy kis dinamika belőle, jól esne, ha többször is felráznának közben. De ezért bőven kárpótol a dallamok sokasága, és különösen a kifinomult dalszerzői munka. Ehhez külső segítséget is igénybe vettek, hasonlóan a példaképeikhez, némelyik dal mellett akár négy nevet is olvashatunk. Feltétlenül megérte, ahogy mondani szokás, hallgattatja magát a lemez, akár többször egyhuzamban is.
A legkomolyabb dallamtapadást a Victorious képes okozni, de a Caroline sem marad el mögötte – ezzel ráadásul a női neves dalcím is letudva, hehe. A tökéletesen kerekre csiszolt rocksláger a We Come Alive-ból lehetne, ha előadást tartanék a rocksuliban, hogyan kell egy dalt rendesen összerakni, ez lenne az illusztráció hozzá. A 21 ugyan nem Annihilator-feldolgozás, de itt végre belehúztak egy kicsit, ha már a lemez többi része többnyire lassú középtempóban csordogál.
Kifejezetten tetszik, hogy úgy idézik meg a gyerekkori kedvenceimet, hogy meglegyen az aha-érzés, de fel se merüljön a másolás gyanúja. Ironikus, hogy pont annyival maradtak le a hard rock fénykoráról, amennyit kényszerszabadságon töltöttek, legalábbis 1990 körül az amerikai top 20 olyan dalokkal volt tele, mint a Teenage Rebel lemez. Ami a hard rock általános helyzetét illeti, a mennyiségre ma sem panaszkodhatunk, igazából a minőségre sem, csak a publikum tizedelődött meg. De mint különlegesség, a Nestor ma is érdemes a figyelemre, ki merem jelenteni, hogy ezt a fajta zenét ilyen színvonalon ma senki más nem prezentálja. Talán még a szintén svéd Creye, de őket még kevesebben ismerik.
