Korunk egyik legújabb stadionrock zenekarát, szerintem senkinek sem kell bemutatni. A svéd Ghost és annak szülőatyja Tobias Forge nem semmi karriert írt le eddig. Már az első albumukkal misztikus kult státuszt vívtak ki maguknak és az évek alatt a csillaguk nem, hogy halványodna, hanem egyre fényesebben ragyog. Legutolsó albumuk óta eltelt három és végre itt az Impera, amire rajongók milliói vártak. Ha érdekel, hogy a legújabb anyagon a súlyos részek még súlyosabbak a dallamosak pedig még dallamosabbak-e, akkor nyomjad szépen a tovább gombot.

Be kell vallanom már az elején, hogy kicsit elfogult vagyok a Ghosttal. Tudom, hogy sokak szerint egy vacak banda, sőt elmondhatjuk, hogy divat már utálni a Ghostot, akárcsak a Metallicát. De nálam benne van azon kevés zenekarok körében, akikért szinte feltétel nélkül tudok rajongani. A lista eléggé vegyes, de így legalább nyitottabban állok az új dolgokhoz. Azt sem tagadhatom le, hogy az elején nagyon nem tudtam hova tenni Tobiast és zenekarát. Kimondottan nem tetszett a zene az elején. Ekkor éltem a vad metalos korszakomat, így igazából az volt csak a bajom, hogy nem láttam, hogy a dallammal is lehet igazán oda vágós zenét készíteni.  Aztán a 2014-es Infestissumam megvett kilóra és valami eszméletlen sokszor meghallgattam már azt a lemezt (azóta is a legjobb albumnak tartom, amit a zenekar kiadott) Az azt követő Meliorához kellett egy kis idő míg megszoktam, a Prequelle pedig még mindig vegyes érzelmeket vállt ki belőlem. Az az utolsó album nagyon hangulatfüggő, de most itt van az Impera és itt van az újabb esély is! A pandémia pont jól jött a svéd származású aranytorkú géniusznak. Volt ideje dolgozni az új dalokon, így a hallgató tényleg izgalommal láthat neki az albumnak. 

A Ghost alkalmazkodik az aktuális trendekhez, így a lemez mindösszesen negyvenhat perc hosszúra sikeredett, amin tíz tétel található. Ha szeretnétek valamilyen fizikai adathordozón is birtokolni ezt a tíz dalt, akkor tizenhárom fajta kiadás közül választhattok. Nem lep meg senkit, hogy azért ebből van, ami már az elővétel folyamán elfogyott. A lemez szerintem, igazából nyolc dalból áll, mert a nyitó Imperiumot és a hetedik Dominiont nem tudom teljes értékű dalként kezelni. Előbbi csak egy intró igazából utóbbi pedig egy átvezető. Az eddig csak koncertfelvételekről ismert Kaisarionnal csap bele igazán a zenekar a lecsóba. Ez a dal egy klasszikus old school gitártémával indít, amit egy hatalmas "ordítással" támaszt meg Tobias. A dal a vidámabb tételek közé lehet sorolni. Tempós, aktív, tökéletes nyitó nóta, nem hiába használja a zenekart ezt kezdésnek a mostani turnéján is. A dalban el van helyezve egy remek kis szóló is. Amúgy stílusilag a harmadik és a negyedik lemezt ötvözi ez a nóta. Még az is lehetséges, hogy ez egy régebbi tétel, ami előkerült a fiókból, pláne a teátrális refrén miatt. Első hallgatásra is könnyen megadta magát a dal. Kellemes szerzemény, ami egyáltalán nem okoz csalódást. A Spillways azonban már biztos, hogy egy újabb szerzemény. Nagyon király dolog, hogy a lemezen odafigyeltek a dobokra, és hallod is a cintányérokat, még akkor is, ha a pergő dobra adhattak volna egy kicsit többet. Na, de megértem, hogy ez koncepció, hiszen nyílt titok, hogy a Ghost a régebbi sulis pop-rockot képviseli modern "sátánista" köntösben. A Call Me Little Sunshine és a Hunter's Moon dalokat már megismerhettük előzetesen. Mondanom se kell, hogy engem mind a két dal már az elejétől fogva levett a lábamról. 

A Call Me gitártémája egyszerűen zseniális. Nagy húzása van a dalnak, zseniálisan ki vannak emelve a hangsúlyos részek. Itt mutatkozik meg Forge zsenialitása, mert a refrén és az átvezető egyből belég az ember agyába, hogy utána azon kapja magát, hogy miközben takarítja a fürdőkádat ezt énekelgeti, dúdolgatja. Ez a dal az, ami tényleg hetek óta nem tud kikopni a lejátszási listámból és szinte minden nap lepörög egyszer. A Hunter's Moon pedig nekem egy az egyben a második albumos időket idézi. Időutazás a javából, hogy újra átéljem a régi hangulatot. A Watcher In The Sky azonban a legkeményebb tétel a lemezen. Ez az, amire iszonyúan kíváncsi leszek élőben, mert marhára oda kell majd figyelnie a hangszeres szekciónak, hogy ez ugyanilyen jól szólaljon meg élőben is. Ez a szaggatott, menetelős, katonai gitártéma az elején nagyon király, amit aztán megfejelnek egy olyan ének témával, ami a 80-as évek pop zenekaraira volt jellemző, de persze mindezt metalos stílusban hozza Forge bácsi. Eszméletlen, hogy mi mehet végbe a csávó fejében, hogy ilyen lemezeket tud tető alá hozni. Ellenben érződik az is, hogy nincs rajta olyan kontroll, mint korábban, amikor is volt a botrány a harmadik album előtt, hogy az egész zenekart lecserélte.

Érezhető, hogy az előző Prequelle és az Impera azonban teljesen az ő szüleménye, ezért is érezhetjük, hogy a két album sokkal közelebb áll egymáshoz, mint bármely korábbi alkotása, ami a szellem égisze alatt látott napvilágot. A Dominionról már meséltem, ezt én egy teljesen felesleges szerzeménynek tartom, pláne itt az album közepén. Ha esetleg ez lenne az Impera outrója akkor azt mondom, hogy tök szépen van lezárva a lemez, de így igazából.... Nekem ez olyan semmilyen, megtöri a lendületet teljesen feleslegesen. A Twenties is egy korábban megismert dal, amire eddig az ismerősök nagy többsége kiakadt. Sokaktól hallottam, hogy Forge hibázott ezzel a szerzeménnyel, de én ezzel nem értek egyet. Pláne, hogy a gitár riff és a harsonák jó harmóniában vannak a dalon belül, így nekem ez a dal tetszik. Az már más kérdés, hogy a dalszöveggel annyira nem találtak most meg. Az ezt követő Darkness At The Heart Of My Love, viszont nem más, mint a zenekar Knockin' On Heavens Doorja. A maga közel öt percével hatalmas énekével, teátrális megjelenésével koncertek zárására totál alkalmas lehet. Ellenben a maradék három dal az totál átfolyik rajtam. A Griftwood egy 80-as évekbeli riffen alapul, amit már hallottunk nem is egyszer. Tőlem ez totál távol áll, így ez a dal csak a nyitó riff miatt maradt meg, hogy "ez má' vót". A Bite Of Passage egy átvezető szerzemény, ami azért vicces mert fel sem tűnt eddig, amíg ide nem értem a cikkben, hogy van ez a dal. Totál azt hittem, hogy a Respite On The Spitalfields, a záró dal része, ami nagy valószínűséggel igaz is. Lehet, hogy kötötte a kiadó a tíz dalt és azért kellett ez a megoldás. Na, mindegy is. Ez a dal is úgy elveszik, pláne, hogy ilyenkor már azért régóta hallgatjuk a lemezt. Az a bajom a lemez végével, hogy nem olyan, mint mondjuk az Infestissumam esetében a Monstrance Clock. Ahol totál le voltam döbbenve és azt mondtam, hogy váó, micsoda dal ez így a végén! De ugyanez igaz a Meliora esetében is lásd például az Absoulitiont. De még az előző anyagon is a Life Eternal valamennyire megmaradt az emberben, noha én azt az albumot annyira nem kedvelem.

Imádom a Ghostot attól függetlenül, hogy ez az album sokkal könnyedebb anyag lett, mint amit én elvárnék. Nekem egyszerűen a régi metalosabb dolgaik jönnek be igazán. Ettől függetlenül május 18-án biztos, hogy megnézem őket az Arénában. Nem rossz ez album, csak öregedni kell még hozzá kicsit. Vagy több keményebb zenét hallgatni előtte.

Béke, Szeretet, Metal