Nem is olyan rég, talán egy éve fedeztem fel a western tematikájú denveri Wayfarert. Az akkoriban aktuális lemez, A Romance with Violence egyből megfogott különleges hangulatával, atmoszférikus black metaljuk úgy marad hű a zsánerhez, hogy közben valami teljesen újat alkotnak. Az új eresztés az American Gothic képében talán még erősebbre is sikerült, így nagy volt az öröm, hogy hozzánk is eljutottak ennek turnéjával, ráadásul rögtön headlinerként.

Az A38 tetőteraszán még sosem jártam, előzetesen aggódtam, hogy bele fog hallatszódni a koncertbe a pár méterrel arrébb zajló party az orrteraszon, de szerencsére erről szó sem volt. Azt megtippelni se mertem volna, hányan fogunk összegyűlni egy ilyen underground banda fellépésére egy csütörtök estén, de a magyar közönség nagyon szépen kitett magáért, szinte tele volt a hely!

A bemelegítésért felelős Dreadnought (nevével tökéletesen illeszkedve a helyszínhez) kezdését ugyan még nem tömeg várta, de eklektikus zenéjükkel folyamatosan duzzasztották a színpad előtt álló népet. A szintén denveri illetősségű csapat számomra teljesen ismeretlen volt, így az első pár percben folyamatosan jöttek a meglepetések. Arra például biztosan nem számítottam, hogy az énekes/gitáros Kelly Schilling rögtön olyan boszorkánysikolyokkal indít, mintha csak a Bethlehemes Onielart hallanám. A következő percben pedig már át is váltott éteri hangjára, a zene is lenyugodott és a szintetizátor mögött álló Emily Shreve is besegített a vokálokba, ketten együtt tökéletes szimbiózisban hozták a szinte angyali dallamokat. Amikor azt hittem több meglepő pillanat már nem lesz, Kelly egy fuvolát is elővett. Már itt megvettek maguknak.

Nehéz lenne megfogalmazni milyen stílusban is utazik a Dreadnought, alapvetően a nyugis és az agresszív témák váltakozására épít a zenéjük, de egyáltalán nem klisés módon. A konferálás ugyan még kissé esetlenül és félénken ment, de amint elkezdték játszani a dalaikat, mintha teljesen átszellemültek volna, ott már nyoma sem volt visszafogottságnak. Nem tudom hányan hallották szűz füllel a bandát, mint én, de az 100%, hogy teljesen megnyerték a közönséget maguknak, már az ő koncertjük után is zúgott a "one more song". Szimpatikus csapat, azóta pótoltam is a lemaradásom, lemezen is nagyon megkapóak. Ha csak egy számot hallgatsz meg, az a Gears of Violent Endurance legyen, abban minden benne van!

Nem gondoltam volna, hogy a Wayfarer máris ekkora táborral rendelkezik itthon, ez volt az első magyar koncertjük, de úgy tűnik a receptjük bevált. Nagy díszletre persze azért nem érdemes számítani, mindössze csak a The Crimson Rider-hez készült molinó lógott a háttérben és a zenészek közül is csak egy viselt cowboykalapot, a Vadnyugat puskaporos hangulata mégis mindvégig erőteljesen jelen volt a zenéjük által. Arra például nem gondoltam, hogy élőben ennyire brutálisan fognak megszólalni, még a banda atmoszférikus oldalát előtérbe helyező számok is. Ez nagyban köszönhető volt a dinamikus előadásmódjuknak, a banda megálmodója, Shane McCarthy és az énekes/basszeros Jamie Hansen is teljes erőbedobással rázták a fejüket, ha épp nem voltak mikrofonhoz kötve. A másik gitárért felelős, tehenészfiú imázst maximálisan megragadó Joe Strong-Truscelli leginkább légies mozdulataival emelkedett ki, míg a doboknál ülő, a Blood Incantationből is ismert Isaac Faulk olyan ízes cinjátékot hozott minden egyes dalban, hogy már-már Mgła koncerten éreztem magam. Az aktivitás megvolt a közönség részéről is, sok volt a headbangeléshez és a hejjegéshez tökéletesen alkalmas középtempó, ami a dobosuk erőteljes ütései miatt az egész koncert alatt hatásosak maradtak.

A setlist főleg a zseniálisan sikerült American Gothicra fókuszált, csaknem az egész lemez elhangzott! A nyitó The Thousand Tombs of Western Promise máris csúcspont volt, a két vokalista közt oda-vissza adogatós refrénjével, de az egész koncert legjobb pillanata számomra mégis a tisztaénekre épülő False Constellation volt. Még a Wayfarer diszkográfián belül is egy nagyon egyedi darab, zongorával és felejthetetlen dallamokkal, amolyan black country a maga módján. Jól áll nekik és biztos vagyok benne, hogy a legismertebb számuk lesz. Ezzel is zárult volna a show, de még a közönség szeretetének lasszója visszahúzta őket egy ráadásra, visszaástak a múltba, jött a World's Bloodról az Animal Crown, ami talán az egész este legagresszívabb, legblackmetalosabb darálását hozta magával, az is bizonyítja, hogy Shane 2 húrja is elszakadt rögtön az elején, de tovább folytatták megállás nélkül. Kiváló befejezés volt!

Ritka jó hangulatú este volt, a Wayfarerről már most megjósolom, hogy pár éven belül nagyra fognak nőni, a Dreadnought pedig egy ígéretes csapat, főleg ha szereted az elvontabb zenéket.

Fotók: jdonovanmalley, paul_verhagen_photo, teneyckvisuals. A 4. képen kívül egyik sem Budapesten készült.